Ki dönti el, hogy megtalálod-e az igazit, vagy csak haverok kísérnek végig?

Fogalmam sincs, hogy van-e olyan barátom, akit felhívhatnék az éjszaka közepén bőgve, hogy már nem bírom tovább.

Azt hiszem, nincs.

Szeretem hallgatni az embereket.

Szeretem, ha úgy gondolnak rám, mint megbízhatóra.

De én nem adom ki magam.

Itt van a nyitja: ha nem árulom el magam, hogy lehetne valaki igazán a barátom?

Annyi minden van, amit nem mondtam el soha, senkinek.

Persze nem maradhat titok nélkül senki, mert az kell.

Nekem kellene pszichológushoz mennem - vagy nekem kellene pszichológusnak lennem?

Egyetlen barátnőm van, aki többet tud rólam, mint bárki más.

Vele az a baj, hogy messze van.

Lassan, le se merem írni, lassan 10 éve levelezünk, de még nem találkoztunk. Még a hangját se hallottam.

Talán épp ezért ő a bizalmasom.

Olyan, mintha a naplóm válaszolna.

Vele olyasmiről is beszéltünk/beszélünk, ami miatt szemtől szemben égne a pofámon a bőr.

Apró kis érzések, amit magam előtt is szégyelltem, Nála gazdára találtak.

De nem akarok mindent a nyakába borítani. Nem akarom ezzel terhelni, van neki is elég.

Neki mutattam meg először a verseimet is.

Egyébként a mai napig titok, hogy írok.

Én az a fajta vagyok, aki a fióknak címzi az írásait.

Nagyon ritka, hogy bármiről azt érezném: Hűha, na ezt most elkaptad! Ez igen!

- Nem is ritka, inkább a soha illik ide.

Mit gondolsz, az a jó, ha két szerető hasonlít egymásra lelkiekben, vagy éppen fordítva, és úgy alkotnak egy egészet?

Ha két tépelődő, gondolkodó (nem úgy értve, hogy más nem gondolkodik, hanem hogy … elemző, ez jobb) ember egymásba szeret, erősítik egymást vagy gyengítik?

Szerintem igenis van lelki társa mindenkinek.

Talán nem a szerelmesed, hanem a legjobb barátod, vagy szülőd, de én hiszek benne, hogy egyedül nem vagy egész…