Kezei közt a gereblye nyelével, előtte halomban a levelek…

Felkínálta arcát, és mosolygott az érintéstől.

A férfi kilépett az ajtón, rá akart gyújtani. Megállt félúton a mozdulat.

Meglátta a nőt.

Látta, ahogy körbeveszi a fény, ahogy játszik alakján a sugár… hogy mosolyog.

Nem látta régóta mosolyogni.

Most döbbent rá, hogy hetek óta nem ölelték egymást.

Milyen gyönyörű ez az asszony!

Ereiben meglódult a vér, valami régen volt vágy kezdett kaparászni belsejében.

Régen, mikor egy összekapaszkodott pillantás elég volt, hogy lángba boruljon felettük az égbolt…

Szégyellte magát, hogy így érez, és szégyellte, hogy már régóta nem érzett így.

Elindult a felesége felé.

Ízlelte magában a nőt, a nevét, mert Anya volt neki is, mióta a gyermekek világra jöttek.

Szerelmem volt sokáig.

Édesem.

A párom, nyilvános helyen.

Hiszen már alig ismerem. Elengedtem magam mellől, pedig megfogadtam, hogy nem teszem.

Most úgy érezte, új esélyt kapott.

Ezen a vasárnap, ezen a fényes, de semmit nem ígérő vasárnapon.

Megtalálta újra. És tudta, hogy szereti.

Ennek örült a legjobban. Azt hitte, végképp átalakultak szülőkké és kenyérkeresőkké.

Soha, soha többé nem hagyom el.

Lassan mellé ért. Végigsimított a karján.

A nő furcsán nézett rá, hiszen nem kapott ilyen érintést rég.

- Szép vagy, és mindig napfényt kellene hordanod a hajadban.

Elfutotta a könny a szemeit, de még így is látta, hogy visszatért hozzá.

Átölelték egymást, és tudták: ez hiányzott, ezt nem tudták megfogni, ez volt az árny, ami melléjük telepedett éjszaka, mikor elcsendesült a ház.

Szerelem. Már nem az első láng, de melegít.

Ketten álltak az udvaron.

Arcukat a Nap felé fordították, hogy szárítsa fel a hála könnyeit.