De úgy érezték, övék az egész világ, és minden, ami valaha is fontos volt, itt van benne: a másik.

A lány mindig várt, és tudta, hogy Ő az a férfi, akit eddig keresett.

Ahogy végigperzselte bőrét sóhaja, úgy érezte, megfordul a világ vele. Nem érzett még ilyet sosem.

Szabadulni akart, de tudta, ha most itt hagyja, abba belehal.

Tudni akarta ugyanis, hová vezet a férfi hasán az a vékony kis csík, amely elveszett a nadrág dereka alatt…

Kívánta azokat a hosszú, vékony ujjakat, amiket egyenként végigcsókolt, a férfi mosolyától kísérve.

Úgy nézett rá, mint aki most kapja meg először azt az érintést, amit soha nem tudott elmagyarázni, csak a behunyt szemei mögött léteztek, és a nő most előhívta őket, mintegy elértve, amit ő csak kívánt.

Kedvesének elnyíltak ajkai, mikor belecsókolt nyakának hajlatába.

Tudta, még egy érintés, és menthetetlenül belezuhan a vágy örvényébe, és nem lesz képes megálljt parancsolni magának. Annyira kívánta a nőt, annyira szerette, és azt akarta, hogy fogadja magába. Azt akarta, hogy soha ne hagyjon alább ez a remegés.

Szerette volna egy kis üvegcsében magával vinni hajának illatát, mert megőrjítette. Csak Neki volt ilyen illata, bárhol megismerte volna. Szerelem és biztonság volt ebben az illatban. Nem érezte ezelőtt, és tudta, hogy egy illathoz nem lehet ilyen érzéseket társítani - de most mégis megtette.

Felötlött benne egy vers, amit a nő mondott neki. Eddig nem tudta, mit jelent.

Most, hogy ránézett, megértette a sorokat:

“A szívemben, a lelkemben,

az egész lényemben,

ott dübörögsz,

dobolsz a véremben.”

- Szeretlek -, csak ennyit mondott a lány, kicsit reszkető hangon. És tudta, hogy igaz.

Azt hitte, volt eddig is szerelmes, hogy már túl van ezen az egészen, de nem. Mennyit harcoltak a másik asszonnyal, mindig visszatért hozzá, mert hát… megfogadta, de most már látta, semmi közük nem volt egymáshoz.

Azt gondolta, az a másik is megérti, de csak helyben hagyta - Ő pedig… Tudja, hogy a lány tényleg őt látja, ha rá néz. Ő megérti. Ő nem elfordul, nem szorítja össze a száját, Ő belenéz a szemeibe, és tudja, mit miért tesz, néha még magánál is jobban, és ez nem félelmetes volt, hanem megnyugtató.

Kell ez a nő, új életet akarok kezdeni vele.

Hirtelen beléhasított a lány teste.

Megérezte, hogy itt áll mellette, hogy a kezeivel végigsimított a hátán, és hogy milyen gyorsan ver a szíve.

Most jött rá, hogy pont beleillik válla hajlatába a lány.

- Hol voltál eddig? - nem volt más, amit felróhatott volna neki.

Csak érezte, hogy ha hamarabb megtalálják egymást, könnyebb lett volna minden.

Táncolni akart vele. Azt gondolta, megőrült, hogy nem akarja rögtön a magáévá tenni, de rájött, nincs hová rohanniuk.

Halkan a fülébe dúdolt, ő pedig a nyaka köré fonta a karjait, és lassan körbeforogtak.

  Eszébe jutott, milyen mérges lett, mikor a lány beleütközött az utcán, de aztán, mikor meghallotta a hangját, és belenézett azokba a zöld szemekbe… egy pillanatra minden elszürkült, aztán pedig, mintha minden a helyére billent volna.

Fogalma sem volt már, merre igyekezett, és hálát adott az égnek, mikor megpillantotta a nő kezeiben a térképet - egyszersmint felbuzgott benne a féfiúi büszkeség, hogy majd Ő megmutatja, másrészt pedig reménykedett, hogy nem utasítja el, ha felajánlja, hogy elkíséri a helyre, mivel “hmm, így nehéz lenne elmagyarázni…”.

Minden rendben volt, minden a helyén volt, és nem tudja, mikor, de már a kezében is foghatta kezét.

És ez a kis érintés, ez maga volt a mennyország. Kamaszosnak érezte akkor magát, de nem bánta.

Visszazökkent a jelenbe, és magán érezte a drága tekintetét.

Elhatározta, hogy minden évben visszamennek oda.

Minden egyes évben, hogy soha ne felejtsék el, honnan indultak, és hová tartanak.