De úgy érezték, övék az egész világ, és minden, ami valaha is fontos volt, itt van benne: a másik.

A lány mindig várt, és tudta, hogy Ő az a férfi, akit eddig keresett.

Ahogy végigperzselte bőrét sóhaja, úgy érezte, megfordul a világ vele. Nem érzett még ilyet sosem.

Szabadulni akart, de tudta, ha most itt hagyja, abba belehal.

Tudni akarta ugyanis, hová vezet a férfi hasán az a vékony kis csík, amely elveszett a nadrág dereka alatt…

Kívánta azokat a hosszú, vékony ujjakat, amiket egyenként végigcsókolt, a férfi mosolyától kísérve.

Úgy nézett rá, mint aki most kapja meg először azt az érintést, amit soha nem tudott elmagyarázni, csak a behunyt szemei mögött léteztek, és a nő most előhívta őket, mintegy elértve, amit ő csak kívánt.

Kedvesének elnyíltak ajkai, mikor belecsókolt nyakának hajlatába.

Tudta, még egy érintés, és menthetetlenül belezuhan a vágy örvényébe, és nem lesz képes megálljt parancsolni magának. Annyira kívánta a nőt, annyira szerette, és azt akarta, hogy fogadja magába. Azt akarta, hogy soha ne hagyjon alább ez a remegés.

Szerette volna egy kis üvegcsében magával vinni hajának illatát, mert megőrjítette. Csak Neki volt ilyen illata, bárhol megismerte volna. Szerelem és biztonság volt ebben az illatban. Nem érezte ezelőtt, és tudta, hogy egy illathoz nem lehet ilyen érzéseket társítani - de most mégis megtette.

Felötlött benne egy vers, amit a nő mondott neki. Eddig nem tudta, mit jelent.

Most, hogy ránézett, megértette a sorokat:

“A szívemben, a lelkemben,

az egész lényemben,

ott dübörögsz,

dobolsz a véremben.”

- Szeretlek -, csak ennyit mondott a lány, kicsit reszkető hangon. És tudta, hogy igaz.

Azt hitte, volt eddig is szerelmes, hogy már túl van ezen az egészen, de nem. Mennyit harcoltak a másik asszonnyal, mindig visszatért hozzá, mert hát… megfogadta, de most már látta, semmi közük nem volt egymáshoz.

Azt gondolta, az a másik is megérti, de csak helyben hagyta - Ő pedig… Tudja, hogy a lány tényleg őt látja, ha rá néz. Ő megérti. Ő nem elfordul, nem szorítja össze a száját, Ő belenéz a szemeibe, és tudja, mit miért tesz, néha még magánál is jobban, és ez nem félelmetes volt, hanem megnyugtató.

Kell ez a nő, új életet akarok kezdeni vele.

Hirtelen beléhasított a lány teste.

Megérezte, hogy itt áll mellette, hogy a kezeivel végigsimított a hátán, és hogy milyen gyorsan ver a szíve.

Most jött rá, hogy pont beleillik válla hajlatába a lány.

- Hol voltál eddig? - nem volt más, amit felróhatott volna neki.

Csak érezte, hogy ha hamarabb megtalálják egymást, könnyebb lett volna minden.

Táncolni akart vele. Azt gondolta, megőrült, hogy nem akarja rögtön a magáévá tenni, de rájött, nincs hová rohanniuk.

Halkan a fülébe dúdolt, ő pedig a nyaka köré fonta a karjait, és lassan körbeforogtak.

  Eszébe jutott, milyen mérges lett, mikor a lány beleütközött az utcán, de aztán, mikor meghallotta a hangját, és belenézett azokba a zöld szemekbe… egy pillanatra minden elszürkült, aztán pedig, mintha minden a helyére billent volna.

Fogalma sem volt már, merre igyekezett, és hálát adott az égnek, mikor megpillantotta a nő kezeiben a térképet - egyszersmint felbuzgott benne a féfiúi büszkeség, hogy majd Ő megmutatja, másrészt pedig reménykedett, hogy nem utasítja el, ha felajánlja, hogy elkíséri a helyre, mivel “hmm, így nehéz lenne elmagyarázni…”.

Minden rendben volt, minden a helyén volt, és nem tudja, mikor, de már a kezében is foghatta kezét.

És ez a kis érintés, ez maga volt a mennyország. Kamaszosnak érezte akkor magát, de nem bánta.

Visszazökkent a jelenbe, és magán érezte a drága tekintetét.

Elhatározta, hogy minden évben visszamennek oda.

Minden egyes évben, hogy soha ne felejtsék el, honnan indultak, és hová tartanak.

Az ember egy kicsit is nem tépi a száját, és akkor itt a fejére nőnek! Már alig találtam meg magam, csak a tabella alján. A főoldalról beszélek, vagy hogy is híjják.

A HOUSE egy kicsit nemtom lett. Most mintha elmentek volna a röhögés irányba, és felhagytak a fehér táblás, you idiot! megfejtésekkel. Bár én szeretek röhögni. És amig Hugh-nak olyan szép kezei vannak, ilyen szexi orgánuma, meg ilyen kis hmm popsija, én biza addig nézni is fogom! xD

Sulival minden oké, nem mondhatnám, hogy megerőltetem magam. Igaz, az eddigi egy darab zh-t már meg is fejeltem egy pót zh-val. Dehát istenem!

Rákaptam a fórumozásra, természetesen House fórumról beszélünk. De itt most meg kell mondanom, bármennyire is ellenem szólnak a tények, nem vagyok fanatikus, senkit nem kényszerítek fegyverrel a kanapéra, hogy nézze, és tőlem mondhatják, hogy nem jó sorozat. Csak annyit kérek, hogy mikor én nézem, akkor ne menj el a tévé előtt. És szerintem nagyon zsír kis show, és Laurie megérdemelte érte a már kapott, és még remélhetőleg eljövő díjakat is, mert igencsak sok múlik az alakításán.

Nyelviskola határozottan fejlődő tendenciát mutat, én meg romlót. Rájöttem, hogy nem is szeretem a németet. Viszont a kis csapatunk most rázódott össze annyira, hogy néhány poén is elsüljön, ennek következtében a múltkor sírva nevettünk Anikóval az óra közepén, mert csak, mert miért ne, elvégre a saját pénzemen vagyok ott…

Teljesen magányosnak és használhatatlannak érzem magam, mert az összes barátnőm foglalt, kettő már meg is kapta a gyűrűt az ujjára, a harmadiknak meg karácsonykor húzzák fel. Jó, Katámnak nincs kilátás most, de őt nem féltem, mert fasza kis nőcike az.

Csak én nem botlom bele a hercegbe! Pedig igenis akarok! És akarok házsártoskodni, meg dörgölőzni, és sírva menni reggel a suliba, hogy a pasik hülyék, és zsibbadtra csókolózni a számat. Na, most elárultam magam…

De nem TŐLÜK irigylem, szóval nem azt akarom, hogy nekik ne legyen jó!! Hát szeretem én őket, és látom, hogy jó nekik.

Szerintetek az hülyeség, hogy én már kislyány koromban azt éreztem, hogy nekem angol uram lesz? De ezt most így, ahogy mondom, és ez azóta se múlt el bennem. Az ilyesmit meg lehet érezni, vagy úgy baromság, ahogy van?? Nem szórakozom, tényleg így van.

Valahogy sose jöttek össze a dolgok nekem.

Egész életemben angolt akartam tanulni, erre már óvodától (!!!) megkezdve, áltsulin át a gimin végig, folyton németet tanultam. Nem mondom, nem vagyok hülye belőle, ez igaz.

Aztán volt a lövészet. Imádtam, éltem haltam érte, de volt néhány mocskos sporttársam, és ne felejtsük el, hogy ekkor még általános isibe jártam, aztán volt egy edző bá, aki, mint utóbb anya rámutatott, azzal az utálatos tulajdonsággal bírt, hogy beszélgetés közben nem hagyta meg azt a kurva személyes teret az embernek, sőt, mikor mentünk Pestre versenyre, mellém ült azon a rohadt vonaton is, minek következtében én teljesen megutáltam az egészet. Tökre úgy éreztem, hogy rám mászik, és kurvára megijedtem tőle. A francnak bújt mindig a pofámba!!! Minek kellett nekem az ő leheletét szagolnom, mikor senkim se nekem????

Már elnézést, hogy csúnya beszédre adtam a fejem, de annyira felidegesít, ha rágondolok..

Valahogy mindig olyan érzésem volt, hogy ez már majdnem az igazi, de mégsem!

Biztos én vagyok a béna.

Hát nem vagyok egy mai világba való, ezt is aláírom neked, ha tartod a lapot.

Nem vagyok agresszív, nem tudom magam bizniszelni, hovatovább, nem vagyok talpraesett sem.

Ha ezt így összeadod, nem túl nagy pozitív szám jön ki, igaz-e?

Á, megette a fene az egészet, úgy ahogy van.

Kicsit több derűt szeretnék magamban, elvégre még csak húszéves vagyok, előttem az élet.

 Sajnos.

Na, ez most egy boldog bejegyzés lett, gratulálok a szerzőnek.

Aki én vagyok, hahaha.

Kezei közt a gereblye nyelével, előtte halomban a levelek…

Felkínálta arcát, és mosolygott az érintéstől.

A férfi kilépett az ajtón, rá akart gyújtani. Megállt félúton a mozdulat.

Meglátta a nőt.

Látta, ahogy körbeveszi a fény, ahogy játszik alakján a sugár… hogy mosolyog.

Nem látta régóta mosolyogni.

Most döbbent rá, hogy hetek óta nem ölelték egymást.

Milyen gyönyörű ez az asszony!

Ereiben meglódult a vér, valami régen volt vágy kezdett kaparászni belsejében.

Régen, mikor egy összekapaszkodott pillantás elég volt, hogy lángba boruljon felettük az égbolt…

Szégyellte magát, hogy így érez, és szégyellte, hogy már régóta nem érzett így.

Elindult a felesége felé.

Ízlelte magában a nőt, a nevét, mert Anya volt neki is, mióta a gyermekek világra jöttek.

Szerelmem volt sokáig.

Édesem.

A párom, nyilvános helyen.

Hiszen már alig ismerem. Elengedtem magam mellől, pedig megfogadtam, hogy nem teszem.

Most úgy érezte, új esélyt kapott.

Ezen a vasárnap, ezen a fényes, de semmit nem ígérő vasárnapon.

Megtalálta újra. És tudta, hogy szereti.

Ennek örült a legjobban. Azt hitte, végképp átalakultak szülőkké és kenyérkeresőkké.

Soha, soha többé nem hagyom el.

Lassan mellé ért. Végigsimított a karján.

A nő furcsán nézett rá, hiszen nem kapott ilyen érintést rég.

- Szép vagy, és mindig napfényt kellene hordanod a hajadban.

Elfutotta a könny a szemeit, de még így is látta, hogy visszatért hozzá.

Átölelték egymást, és tudták: ez hiányzott, ezt nem tudták megfogni, ez volt az árny, ami melléjük telepedett éjszaka, mikor elcsendesült a ház.

Szerelem. Már nem az első láng, de melegít.

Ketten álltak az udvaron.

Arcukat a Nap felé fordították, hogy szárítsa fel a hála könnyeit.

Opening Credits: Ágnes - Ígéret

Waking Up: Enya - Only time

First day at school: Sinead O’Connor - It’s all good

Fight song: Siddharta - My dice

Breaking Up: Lamb - Gabriel

Happiness: Kosheen - All in my head

Life is okay: Jakatta feat. Seal - My vision

Mental Breakdown: The Verve - Bittersweet Symphony

Driving: Muse - Starlight

Flashback: Des’Ree - You gotta be

Getting back together: Chris Daughtry - It’s not over

Wedding: Sarah Brightman - Deliver Me

Birth of a child: U2 - Beautiful day

Final Battle: Pink Floyd - High Hopes

Death Scene: Israel Kamakawiwo’ole - Somewhere over the rainbow

Funeral song: Duran Duran - Ordinary world

End Creits: Massive Attack - Teardrop

-

Ezek az enyémek, természetesen…

De mindenki összdobhatja a sajátját, MEGENGEDEM, naa, hogy lássátok, kivel van dolgotok.

Ki dönti el, hogy megtalálod-e az igazit, vagy csak haverok kísérnek végig?

Fogalmam sincs, hogy van-e olyan barátom, akit felhívhatnék az éjszaka közepén bőgve, hogy már nem bírom tovább.

Azt hiszem, nincs.

Szeretem hallgatni az embereket.

Szeretem, ha úgy gondolnak rám, mint megbízhatóra.

De én nem adom ki magam.

Itt van a nyitja: ha nem árulom el magam, hogy lehetne valaki igazán a barátom?

Annyi minden van, amit nem mondtam el soha, senkinek.

Persze nem maradhat titok nélkül senki, mert az kell.

Nekem kellene pszichológushoz mennem - vagy nekem kellene pszichológusnak lennem?

Egyetlen barátnőm van, aki többet tud rólam, mint bárki más.

Vele az a baj, hogy messze van.

Lassan, le se merem írni, lassan 10 éve levelezünk, de még nem találkoztunk. Még a hangját se hallottam.

Talán épp ezért ő a bizalmasom.

Olyan, mintha a naplóm válaszolna.

Vele olyasmiről is beszéltünk/beszélünk, ami miatt szemtől szemben égne a pofámon a bőr.

Apró kis érzések, amit magam előtt is szégyelltem, Nála gazdára találtak.

De nem akarok mindent a nyakába borítani. Nem akarom ezzel terhelni, van neki is elég.

Neki mutattam meg először a verseimet is.

Egyébként a mai napig titok, hogy írok.

Én az a fajta vagyok, aki a fióknak címzi az írásait.

Nagyon ritka, hogy bármiről azt érezném: Hűha, na ezt most elkaptad! Ez igen!

- Nem is ritka, inkább a soha illik ide.

Mit gondolsz, az a jó, ha két szerető hasonlít egymásra lelkiekben, vagy éppen fordítva, és úgy alkotnak egy egészet?

Ha két tépelődő, gondolkodó (nem úgy értve, hogy más nem gondolkodik, hanem hogy … elemző, ez jobb) ember egymásba szeret, erősítik egymást vagy gyengítik?

Szerintem igenis van lelki társa mindenkinek.

Talán nem a szerelmesed, hanem a legjobb barátod, vagy szülőd, de én hiszek benne, hogy egyedül nem vagy egész…