Zanza II.
Néha megkérdezném anyukámat, hogy Miért szeretsz te engem? Nem kötelező, mert hát van sok szülő, aki nem teszi. Nem vagyok rendes, nem vagyok jó tanuló, nem vagyok egy „bezzeg” gyereked. Csak várok, begubózva a szobámban, várva az éjszakát, amikor lelkiismeret-furdalás nélkül álmodhatom. Nem kaptam meg az isteni szikrát, hogy mihez is kezdjek magammal. Te meg mégis szeretsz, akármilyen vagyok. Sokszor csináljuk azt, hogy mikor én kigondolok valamit, mielőtt kinyitnám a számat, ő kimondja, amit én akartam. És fordítva is működik. Gondolok egyet, és viszek be innivalót neki, ő pedig mosolyog, mert pont akkor akart szólni. Vagy mikor fel akar hívni, én hívom fel.
Édesapámmal mostanában lett jó a kapcsolatom, még ha nem is mondható bensőségesnek. Néha zavarban vagyok, nem tudom, mit mondjak neki. Mindig szoktam csinálni neki zenei cédét. Csak figyelem, hogy melyik számot hangosítja fel, megjegyzem és kiírom. Vele az a hasonlóságom, hogy ő sem tud énekelni.
Az éneklés nem felszabadítóan hat rám, ha mások is ott vannak, hanem épp fordítva. Zavarba jövök és úgy érzem, mintha gombóc lenne a hasamban, elpirulok és izzadni kezd a tenyerem. Pedig anya szépen és szívesen énekel,,, nem tudom, miért nem ezt örököltem tőle. a hülye anyajegy helyett. Ja, apától van még a csontos térgyem, amire vigyáznom kell, mert könnyen gallyra mehet, mint ahogy az övé is rossz. Közös kedvencünk a Pink Floyd-tól a High hopes. Anya erre azt szokta mondani, hogy hogyan lehet ilyen zenét hallgatni, de mi csak legyintünk. Ő magyar zene fan. Cserháti a favoritja, meg a Kimnovak Gyémánt című száma. Én gondolkoztam azon, hogy mi az all time 10 kedvenc zeném, de nagyon nehéz, mert beleszólnak az aktuális zenék, amikről pedig nem lehet tudni, hogy akár egy év múlva is meghallgatnám-e őket.
A lövészet az én sportom, mindamellett, hogy már lassan tíz éve nem volt a kezemben fegyver. Mindig gondolok rá, hogy visszamegyek, de úgysem fogok. A pisztolyt szerettem, a puskát nem annyira, de azzal is kellett mennem versenyre, mert nem volt meg a csapat. Emlékszem, hogy rám szólt a felügyelő, hogy vegyem le a karórámat ( akkor még az a nagy, vastag szíjas adidas órám volt), nehogy megtámassza a csuklómat. És ahol voltunk versenyen, Pesten, az öltözőben a gázpalackra j-vel volt felírva, hogy Tűzveszélyes. Mindig ha rágondolok arra a versenyre, nem az jut eszembe, ahogy felemelt kézzel célzok, hanem ez, hogy TŰZVESZÉJES. Meg hogy az edzőm bekiabált, mikor volt az eredményhirdetés, és mi lettünk a harmadik helyezettek (kétszer voltam, mindkétszer harmadik helyezettek lettünk országos szinten), hogy „Jön, csak öltözik!!”. Persze ez úgy jött ki, mintha akkor kapcsolnám a melltartómat, holott a kabát vettem le, mert azt hittem, nem értünk el fotós előtt vigyorgó-helyezést.
Szeretem a lőtér illatát, az olaj és a lőszer szagát, meg az elsütött fegyverek kipárolgását. Néha, mikor az orromba idéződik ez a szag inkább, mint illat, akkor valahogy megmelegedik a szívem körül. Ott két pasi volt, akikben szájtátósan beleestem, a csorbaferi meg a kormányferi. Barátok voltak, és így visszagondolva, fogalmam sincs, miért voltak ilyen hatással rám. De mind a kettőbe szerelmes voltam, és egyikkel sem tudtam volna mit kezdeni, mert nagyhangú szájhősök voltak, akiket, ha mondhatom így, felnőtt fejjel messzire elkerülök, vagy legalábbis férfiként nemigen veszem számításba őket.
Rajzolni is szoktam, bár egyre ritkábban. Nem embereket, tárgyakat, mert olyanokat nem tudok, hanem nonfiguratív ábrákat. Az egész azért nem csak firka a lap szélén, mert van porkrétám és rajztömböm is. Annak, hogy verseket írjak, továbbra sem tudok ellenállni, nem is nagyon akarok, bár tudom, hogy nem túl jók. Néhanapján elkapok valamit, de ennyi. Csak van olyan, hogy muszáj írnom, csak muszáj, és nem tudok mint tenni. Amúgy is írásközpontú vagyok, sokkal jobban és könnyebben kommunikálok írásban, mint szóban. Valahogy akkor nem vagyok ott, nem kell engem látni, nem néz senki a szemeimbe, és nekem sem kell senkiébe. Szóban nehezen mondok nemet, írásban már könnyebben, de úgy sem könnyen.
Írónak kellene lennem, hogy kiírhassam magamból ezt a sok érzést és gondolatot, ami néha rám telepszik, elszorítja a torkomat és feketébe öltözteti a jövőt, vagy éppen azokat, amiktől csutkára tekerem a hangfalat és felinnám a napfényt. Könyv, ami én vagyok és mégsem, amit bólogatva lehet olvasni, hogy nahát, én is éreztem már így, vagy a kezeid között forgatni, hogy hmm, ez meg mi akart lenni? Még 6-7 éve gondolkoztam egy könyvön, de mindenképp bűnügyin!, és eljutottam odáig, illetve hát azzal kezdtem, hogy a porcelán macskafigura lesz mindennek a kulcsa, de tovább nem.
Néha olyan élénken álmodom, hogy szinte érzem az illatokat és a fényt, vagy a másik bőrét a tenyerem alatt, máskor meg nem látom az arcát, vagy valaki másé van ott. Ez mindig kizökkent és megzavar, mérges is vagyok, hogy mit keres itt ez+az, mikor amazzal akartam álmodni. Két vagy három visszatérő álmom van, de nem tudom őket még megfogalmazni sem, nemhogy leírni. Bár az egyik olyasmi, hogy forog velem körbe-körbe az ágy, én kapaszkodom a széleibe, a hátamon fekszem, és mikor elkezdek szédülni, arra mindig felriadok. Most is látom magamban, de inkább csak sejtem. Ha álmodom, akkor ismerek rájuk.
Hiszek a szellemekben, a lelki társban és a lélekvándorlásban. A szellemekkel kötöttem egy egyezséget, hogy én tiszteletben tartom őket, de ők csak abban az esetben mutatkozzanak előttem, ha a soraikban akarnak üdvözölni. Tudom, hogy nekem is van egy lelki társam, aki úgy tűnik, messze van, de én megtalálom. Hasonlítani fog rám, még talán külsőben is, de a lelkében egyértelműen. Zene, könyv és egy cseppnyi depresszió meg kishitűség a mosoly és poénok mögött – na az lesz az én pasim, akárki meglássa!
Nincs megjegyzés
Legyél az első hozzászóló!