könyv a semmiért
évekig olvastam egy könyvet
hurcoltam magammal mindenhová
hogy majd talán észreveszed
pedig nem volt könnyű, nekem elhiheted.
évekig vártam, hogy megkérdezd, mi az
hogy azt mondhassam, az egyik kedvencem
hogy felkiálts: nahát, neked is az?
még csak nem is tetszett.
még csak nem is tetszettem.
még csak nem is tetszettél.
Mobáááájl
Elképzelhető, hogy a telefonomra jobban hat a gravitáció, mint az összes többire együtt véve? Vagy akár rám?? Pedig én vagyok a nagyobb, de most nem viccelek.
Eddig volt *kidugott nyelvvel fejszámol* négy mobilom, ez az ötödik..dehát valami borzasztó. Fel akarom venni az asztalról és leesik. Utána nyúlok és a földre vetődik. Rádobom az ágyra és tigrisbukfenccel padlót fog. Igen, kemény matracon alszom.
Vagy csak magaslati neki a levegő? Mikor megvettem, utána néhány héttel szaladtam a lépcsőház ajtajához, ez a kis mocsok meg fogta magát és kiugrott a zsebemből. Végigszánkázott az aszfalton. Azóta sem begyógyult sebeket szerzett, én meg nehézkesen mozgatom a jobbik oldalamat az agyvérzés miatt.
Hát így. Utálom, mert azt hittem, ő lesz A TELEFON. De mégsem..Telefonmániás (is) vagyok, de szerintem már tettem erről említést korábban.
Ez az egyetlen hibám a több száz másik mellett. De miket is beszélek, hisz én pörfikt vagyok! Az utolsó három mondatot úgy letagadom, mint a szél a budiajtót, azám.
Zanza II.
Néha megkérdezném anyukámat, hogy Miért szeretsz te engem? Nem kötelező, mert hát van sok szülő, aki nem teszi. Nem vagyok rendes, nem vagyok jó tanuló, nem vagyok egy „bezzeg” gyereked. Csak várok, begubózva a szobámban, várva az éjszakát, amikor lelkiismeret-furdalás nélkül álmodhatom. Nem kaptam meg az isteni szikrát, hogy mihez is kezdjek magammal. Te meg mégis szeretsz, akármilyen vagyok. Sokszor csináljuk azt, hogy mikor én kigondolok valamit, mielőtt kinyitnám a számat, ő kimondja, amit én akartam. És fordítva is működik. Gondolok egyet, és viszek be innivalót neki, ő pedig mosolyog, mert pont akkor akart szólni. Vagy mikor fel akar hívni, én hívom fel.
Édesapámmal mostanában lett jó a kapcsolatom, még ha nem is mondható bensőségesnek. Néha zavarban vagyok, nem tudom, mit mondjak neki. Mindig szoktam csinálni neki zenei cédét. Csak figyelem, hogy melyik számot hangosítja fel, megjegyzem és kiírom. Vele az a hasonlóságom, hogy ő sem tud énekelni.
Az éneklés nem felszabadítóan hat rám, ha mások is ott vannak, hanem épp fordítva. Zavarba jövök és úgy érzem, mintha gombóc lenne a hasamban, elpirulok és izzadni kezd a tenyerem. Pedig anya szépen és szívesen énekel,,, nem tudom, miért nem ezt örököltem tőle. a hülye anyajegy helyett. Ja, apától van még a csontos térgyem, amire vigyáznom kell, mert könnyen gallyra mehet, mint ahogy az övé is rossz. Közös kedvencünk a Pink Floyd-tól a High hopes. Anya erre azt szokta mondani, hogy hogyan lehet ilyen zenét hallgatni, de mi csak legyintünk. Ő magyar zene fan. Cserháti a favoritja, meg a Kimnovak Gyémánt című száma. Én gondolkoztam azon, hogy mi az all time 10 kedvenc zeném, de nagyon nehéz, mert beleszólnak az aktuális zenék, amikről pedig nem lehet tudni, hogy akár egy év múlva is meghallgatnám-e őket.
A lövészet az én sportom, mindamellett, hogy már lassan tíz éve nem volt a kezemben fegyver. Mindig gondolok rá, hogy visszamegyek, de úgysem fogok. A pisztolyt szerettem, a puskát nem annyira, de azzal is kellett mennem versenyre, mert nem volt meg a csapat. Emlékszem, hogy rám szólt a felügyelő, hogy vegyem le a karórámat ( akkor még az a nagy, vastag szíjas adidas órám volt), nehogy megtámassza a csuklómat. És ahol voltunk versenyen, Pesten, az öltözőben a gázpalackra j-vel volt felírva, hogy Tűzveszélyes. Mindig ha rágondolok arra a versenyre, nem az jut eszembe, ahogy felemelt kézzel célzok, hanem ez, hogy TŰZVESZÉJES. Meg hogy az edzőm bekiabált, mikor volt az eredményhirdetés, és mi lettünk a harmadik helyezettek (kétszer voltam, mindkétszer harmadik helyezettek lettünk országos szinten), hogy „Jön, csak öltözik!!”. Persze ez úgy jött ki, mintha akkor kapcsolnám a melltartómat, holott a kabát vettem le, mert azt hittem, nem értünk el fotós előtt vigyorgó-helyezést.
Szeretem a lőtér illatát, az olaj és a lőszer szagát, meg az elsütött fegyverek kipárolgását. Néha, mikor az orromba idéződik ez a szag inkább, mint illat, akkor valahogy megmelegedik a szívem körül. Ott két pasi volt, akikben szájtátósan beleestem, a csorbaferi meg a kormányferi. Barátok voltak, és így visszagondolva, fogalmam sincs, miért voltak ilyen hatással rám. De mind a kettőbe szerelmes voltam, és egyikkel sem tudtam volna mit kezdeni, mert nagyhangú szájhősök voltak, akiket, ha mondhatom így, felnőtt fejjel messzire elkerülök, vagy legalábbis férfiként nemigen veszem számításba őket.
Rajzolni is szoktam, bár egyre ritkábban. Nem embereket, tárgyakat, mert olyanokat nem tudok, hanem nonfiguratív ábrákat. Az egész azért nem csak firka a lap szélén, mert van porkrétám és rajztömböm is. Annak, hogy verseket írjak, továbbra sem tudok ellenállni, nem is nagyon akarok, bár tudom, hogy nem túl jók. Néhanapján elkapok valamit, de ennyi. Csak van olyan, hogy muszáj írnom, csak muszáj, és nem tudok mint tenni. Amúgy is írásközpontú vagyok, sokkal jobban és könnyebben kommunikálok írásban, mint szóban. Valahogy akkor nem vagyok ott, nem kell engem látni, nem néz senki a szemeimbe, és nekem sem kell senkiébe. Szóban nehezen mondok nemet, írásban már könnyebben, de úgy sem könnyen.
Írónak kellene lennem, hogy kiírhassam magamból ezt a sok érzést és gondolatot, ami néha rám telepszik, elszorítja a torkomat és feketébe öltözteti a jövőt, vagy éppen azokat, amiktől csutkára tekerem a hangfalat és felinnám a napfényt. Könyv, ami én vagyok és mégsem, amit bólogatva lehet olvasni, hogy nahát, én is éreztem már így, vagy a kezeid között forgatni, hogy hmm, ez meg mi akart lenni? Még 6-7 éve gondolkoztam egy könyvön, de mindenképp bűnügyin!, és eljutottam odáig, illetve hát azzal kezdtem, hogy a porcelán macskafigura lesz mindennek a kulcsa, de tovább nem.
Néha olyan élénken álmodom, hogy szinte érzem az illatokat és a fényt, vagy a másik bőrét a tenyerem alatt, máskor meg nem látom az arcát, vagy valaki másé van ott. Ez mindig kizökkent és megzavar, mérges is vagyok, hogy mit keres itt ez+az, mikor amazzal akartam álmodni. Két vagy három visszatérő álmom van, de nem tudom őket még megfogalmazni sem, nemhogy leírni. Bár az egyik olyasmi, hogy forog velem körbe-körbe az ágy, én kapaszkodom a széleibe, a hátamon fekszem, és mikor elkezdek szédülni, arra mindig felriadok. Most is látom magamban, de inkább csak sejtem. Ha álmodom, akkor ismerek rájuk.
Hiszek a szellemekben, a lelki társban és a lélekvándorlásban. A szellemekkel kötöttem egy egyezséget, hogy én tiszteletben tartom őket, de ők csak abban az esetben mutatkozzanak előttem, ha a soraikban akarnak üdvözölni. Tudom, hogy nekem is van egy lelki társam, aki úgy tűnik, messze van, de én megtalálom. Hasonlítani fog rám, még talán külsőben is, de a lelkében egyértelműen. Zene, könyv és egy cseppnyi depresszió meg kishitűség a mosoly és poénok mögött – na az lesz az én pasim, akárki meglássa!
Blues
Legalább tíz kiló érzelem nyomja vállamat,
a világ súlyát nem mertem mondani, nehogy nagyképűnek tarts itt engem.
Mondd, szerinted is
bolond vagyok, hogy egy csíkos füzetbe
rovom a sorokat, ahelyett hogy
odakint kergetném az álmaimat?
Elfáradtam, mögöttem sok év,
előttem rengeteg – mikor fog már
a postás kétszer csengetni
a nyugdíjjal?
Tessék, néni, itt írja alá,
én pedig azt gondolom majd
Ej, ha húsz évvel fiatalabb volnék…
Nem lenne akkor sem semmi,
a függöny mögül nézném,
hogy feszül neki a szélnek
a kis fizetésében.
Ha most húsz évvel fiatalabb lennék,
nem tudnék a világról
na nem mintha most annyit tudnék…
De ha most kezdeném, mire ideérnék megint,
te menthetetlenül öreg lennél – remélem nem
sértelek meg ezzel;
és én nem szerethetnélek,
úgy mint most,
mentegetve ráncaidat magam előtt.
Feleselhetek én éjszaka Istennel,
számolgathatom a hónapokat,
de az évek évek maradnak.
Nem reméltem ekkora szerelmet,
és nem számítottam ekkora fájdalomra
hogy mire én ott leszek, mint te
kérhetem a nővérkét, hogy segítsen, vagy ne adj Isten
ölthetem a fekete ruhát
magamra vasárnap a temetőbe’.