House, M.D.
Mostanában elkapott a gépszíj, és elkezdtem gyártani a videókat hozzá. 
Ezek Hameronosok, aki tudja, az tudja, ez mit jelent :D, de én igazából azon a véleményen vagyok, hogy House nem fog összejönni egyik csajjal sem, régivel, újjal, kékkel vagy zölddel sem. Viszont megadja a sorozat dinamikáját, ahogy évődik a csajokkal.
Nekem a klinikás jelenetek a kedvenceim, sajnos ezekből egyre kevesebb van, ahogy haladunk előre, valamint mikor Wilsonnal szópárbajoznak.
Gondolkodtam, melyikkel hozakodjam elő, de legyen a Coldplayes, ha már erről beszéltem az imént 
http://youtube.com/watch?v=ebsKWu7otWw&feature=user
Egyebek mellett fanficeket is szoktam írogatni.
Azt mondják, jó vagyok benne.
Hát remélem. 
Hmmmm, olyat is mutatok egyet
—————————————————————————————–
(Van egy ilyen 24 részes történet, ez már az után jön. Csak így bele a közepébe! :D)
- Kopp kopp! – hallatszott az ajtó elől.
- Ki kopog? – kiáltott ki House.
- Angol szomszéd, jó szomszéd!
- Ez de egy vicces pofa – mondta Allisonnak. – Tudod, hogy működik a kilincs? Ne félj használni! – kiáltott ismét az ajtó felé.
- Udvarias – bólogatott Cam.
- Most miért? Botom van, ez mentesít sok minden alól.
- Sziasztok – lépett be Terence.
- Hol a pia, te gyarmatosító? – üdvözölte House.
- Ne rám haragudj az őseim bűnei miatt – nyújtotta át a bort. – Ez pedig a ház leggyönyörűbb asszonyáé – húzta elő háta mögül bal kezét. Egy csokor gerberát adott át Camnek, két puszi kíséretében.
- Barátom, attól, hogy meleg vagy, még nem fogdoshatod a nőmet – fenyegette meg ujjával House.
- Gyönyörűek, köszönöm – szagolta meg a virágokat Allison.
- Ezt pedig az ébresztőórámnak – egy kis játékcsontot vett elő a farzsebéből. – Bruno! – hívogatta a kutyát. Ő előjött a zongora alól, és a fogai közé harapta az ajándékát. – Ügyes vagy – vakarta meg a füleit Terence.
- Allie-t kilóra megvetted, remélem tudsz róla – szólalt meg House.
- Boldog emberként halnék meg, ha ez igaz lenne – válaszolta.
- Miért ébresztőóra? – érdeklődött mosolyogva Cam.
- Minden nap pontban fél nyolckor, ugat hármat. Élesen. Olyan, mintha az ágyam mellett szólna. De nem baj – tette hozzá sietve, látva, hogy Allison szabadkozni készül -, nem szeretek sokáig aludni, mert akkor hamar elmegy a nap.
- Tényleg ugat – mondta csodálkozva House. – Eddig nem tudatosult bennem, de most hogy mondod…A lényeg a lényeg, hogy ingyen ébresztést is kapsz tőlünk – szólt élcelődve.
- Soha rosszabb szomszédokat! – nevetett Terence.
- Akarunk inni valamit? – kérdezte Allison.
- Ha egy kis gin tonicot a kezembe nyomnál, nem lennék hálátlan – felelte Terence.
- Én maradok a whiskynél – mondta House.
Allison kiment a konyhába.
- Szép hangszerek – mutatott a zongora és a gitár felé Terence.
- A zongorát akkor vettem, mikor beköltöztem, annak pedig már jó ideje. A gitárt meg tavaly. Zenélsz valamelyiken?
- Nem, sajnos. Szerettem volna dobolni vagy basszusgitározni, de nem volt rá lehetőségem. Most már időm nincs.
- Uraim – szólalt meg Allison. Időközben visszatért, egy tálcán egyensúlyozva az italokat.
- Hát te? – kérdezte House, látva, hogy Cam csak ásványvizet kortyolgat.
- Mmm, nem kívánom – húzta el a száját.
- Több marad nekünk – koccintotta oda poharát House-éhoz Terence. – Egészségünkre – koccintott Cammel is.
- Arra, hogy megtaláld a számításod – emelte poharát Terence felé a lány.
- És arra, hogy lekopjon rólad ez a rémes akcentus – tette hozzá House.
- Úgy érzem, hazaérkeztem – sóhajtott Terence. – Biztos, hogy nincsenek angol felmenőid? – kérdezte kötekedően.
- Fel is kötném magam – replikázott House.
- Hát pedig…! Egy kicsit selypítősre vennéd a figurát, meg szereznél egy ezüsttel futatott botot, garantáltan beengednének a legelőkelőbb klubokba is, kérdés nélkül – bizonygatta.
- Olyan botom van! – kiáltott fel House.
- Remekül tud lakatot leverni vele, láttam – szólt közbe Allison.
- Nálunk inkább az inasok és a fiatalabb gyerekek nógatására használják – válaszolta Terry.
- Micsoda nomád nép – borzadt el színpadiasan House.
- És, hogy halad az üzlet? – váltott témát Al, egy szúrós pillantással illetve House-t.
- Adminisztráció és adminisztráció, csak ez a szó lebeg a szemeim előtt – panaszolta Terence. – Egy évig maradhatok, ha nem indul be a cég, mennem kell – tette hozzá kissé elfancsalodva.
- Milyen üzletről van szó egyáltalán? – kérdezte House a pohara mögül, mivel épp iváshoz készülődött.
- Még nem is mondtam?? Nahát. Biztos voltam benne, hogy már traktáltalak titeket ezzel – mosolyodott el. – Esküvőszervezéssel foglalkozunk.
Ekkor több dolog is történt egyszerre: Allison felsikkantott, és lelkesen felmutatta meggyűrűzött ujját; House pedig félrenyelte a kortyot,
melynek következtében csöppet sem diszkréten fulladozni kezdett,
miközben Bruno méltatlankodva felvonított a zongora alatt.
A hangzavarnak House vetett véget, mikor lélegzethez jutott végre.
- Levered a tüdőm, te hülye – szólt Terence-hez, aki segítsége jeléül bőszen hátba lapogatta House-t. Allison közben kinyargalt a konyhába vízért.
- Megmaradsz? – kérdezte aggódva, egy pohár vizet dugva vőlegénye orra alá.
- Ha Teresa nem nyír ki, akkor talán – felelte rekedt hangon, köhécselve.
- Látod, a gin tonic nem öl – mondta Terence.
- Csak nyomorba dönt – vágott vissza House.
- Ezt egyetlen kutatás sem támasztotta még alá.
- Mert mindet angolok végezték! – horkant fel House.
- Csss! Halljátok? – emelte fel a fejét Allison. – Ezek…agancsok csattogását hallottam. Ti nem? – kérdezte gúnyolódva.
A két férfi egyszerre nevetett fel.
- Na jól van – vágta hátba Terence-t House.
- Jó az asszony a háznál – mondta Terence. – Különben már régen megvertelek volna.
- Miben? Sakkban?
- Teszem azt.
- Lássuk a medvét!
- Van készleted?
- Mielőtt harcba vonultok – szólt közbe Allison -, talán magatokhoz vehetnétek némi táplálékot.
- Jól főz – bizonytalanodott el House, a másik férfira nézve.
- Én meg éhes vagyok, mint a dög – morogta az válaszul.
- Addig nem adom oda a sakkot, amíg nem esztek valamit! – kiáltott fel Allison, látva, hogy ezek ketten inkább éhen halnak, semhogy előbb adják fel, mint a másik.
- Milyen erőszakos vagy… - mondta House.
- Sajnálom.
- Jó, menjünk abrakolni – állt fel House -, de utána szétszaggatlak! – címezte Terence-nek.
- Úgy sem láttam még ilyen nagy, magas férfit sírni – csúfolódott a szomszéd.
- Majd meglátjuk még azt az összecsapást – mondta Allison, mikor már az asztalnál ültek. – Csak nem akartok engem arra kényszeríteni, hogy órákig csendben üljek, és nézzelek titeket??
- Én szép vagyok – válaszolta House. – Esztétikai élmény.
- Én se vagyok éppen csúnya – rebegtette meg hosszú pilláit Terence.
- Milyen színű egyáltalán a szemed? – hajolt előre House. – Mocsárbarna?
- Étcsokoládénak szokták mondani – felelte Terence. – Látod a kis, aranyszínű pöttyöket a pupillám körül?
- Mintha valaki összemászkálta volna sáros csizmával a mocsarat – summázta House, visszazökkenve a helyére.
- A te fejed meg lila volt az imént – válaszolta Terence.
Allison kis nyüszítést hallatott, majd elkezdett kacagni.
- Jaj, ne haragudj – fogta meg House asztalon nyugvó kezét.
- Tudom, hol laksz – célozta be a villájával Terence-t a doki.
- Lefutlak – kontrázott.
- Beállítom a kutyát fél hatra – fenyegette.
- A nyakadra hozom az angol barátaimat, és teázhatsz velük, amíg be nem zöldülsz – válaszolta.
- Én meg megbízom a cégedet, hogy szervezze meg az esküvőnket – vágta oda House.
- Hogy micsoda…? – tette le a villáját Terence.
- Még nem dugult ki a füled a repülőút miatt?
- Dehogynem, csak… Nem gondoltam, hogy éppen te…
- Miért ne? Nem fogom itt átkutatni a várost. Persze, csak ha Allie is így gondolja – nézett rá menyasszonyára.
- Mióta elmondtad, hogy mivel foglalkozol, ez járt a fejemben – nézte a szemben ülő férfit.
- Megtisztelnél, komolyan – hatódott meg.
- És életben tartanád a cégemet – egészítette ki a mondatot saját elgondolása szerint House.
- Ünneprontó – szólt oda neki Terence.
- Jó kis üzletember lehetsz te – fanyalgott.
- A bevonuló zenéd lehetne Tom Jones és a Cardigans száma, a „Burning down the House” („Gyújtsuk fel a házat”), nem? – kérdezte Allisont, House-nak címezve szavait.
- Rólam még számot is írtak, de rólad? – élcelődött House.
- Hümm – szorította össze a száját a kérdezett.
- Jaj! Ettől a sok sziporkától már kápráznak a szemeim! – kapott az említett érzékszervéhez Allison.
- És mi lesz, ha folyton itt lógni, megbeszélni a „részleteket”? – az utolsó szót idézőjelbe rakta House. – Hegesztőszemüveget kell majd viselned.
- Keresünk majd valami szépet, ami illik az arcodhoz – tódította Terence.
- Mindenképp, mert nem viselném el, ha kimaradnék ezekből… Bár ha jobban belegondolok, de! – nevetett Allison.
- Biztos hogy el akarod venni? – biccentett Cam irányába Terence.
- Olyan 99,7%.
- A maradék 0,3?
- Fenntartom Angelinának, hátha rájön, hogy Brad egy vesztes – sóhajtott House.
- Naaa! – méltatlankodott Cam.
- És te? Hozzá akarsz menni?
- Olyan 99,8% - felelte, House-t méregetve.
- A maradék 0,2?
- Ha Brad rájönne, hogy Angelina megcsalja egy morcos dokival.
- Hahahaha – mondta House.
- Nos, bogárkáim – nyomta meg a megnevezést Terence, felállva az asztaltól -, meg kell osztanom az örömhírt a társammal. Igazából azt hiszem, attól jobban fél, hogy visszamegyek, mint attól, hogy a céget vágom gallyra – mélázott el.
- Megérteném a srácot – állt fel House is.
- Nem kételkedtem – rázott kezet House-szal. – Egy élmény volt – tette még hozzá.
- Máskor is gyere – ölelte meg Cam.
- Mint alkalmazott?
- Mint barát – válaszolta House.
- Rendben. – nézett rá hosszan. - Jó éjszakát! – köszönt el, és bezárta maga után az ajtót.
- Látod hogy kedveled! – táncikálta körbe House-t a lány.
- Jó, jó, jó, lehet benne valami – ismerte el.
- Istenem, micsoda két csudabogár vagytok – huppant le a kanapéra.
- Meglepő?
- Nem.
- Wilsont is meghívjuk legközelebb, és kikészítjük ketten a csávót – tervezgetett House.
- Bolond – húzta le maga mellé a járkáló férfit.
- Jó este volt – dünnyögte House, a vállára húzva Camet, és a hajába fúrva arcát.
- Akkor elrugaszkodtunk a startvonaltól?
- El.
- És mikor legyen az esküvő?
- Mennyi idő kell az ilyesmihez?
- Gondolom…fél év, egy év – cirógatta House combját.
- Akkor annyi – csókolta meg a lányt.
Coldplay
Eddig nem voltam hardcore fan, és szvsz ezután sem leszek, de ez a lemez, ez a Viva la Vida, hát ez ott van, ahol kell.
Szerelembe vagyok esve véle.
Rákerestem a lemez kritikáira, megnemmondom, melyiket találtam meg, már úgy értve, hogy melyik oldalon ki írta, de mintha megvilágosodtam volna, mikor írta a lány (azt azért megjegyeztem, hogy leányzó írta ), hogy a U2 régi producerével dolgoztak együtt.
És tényleg. Mint aki kijön a barlangjából a fényre, és vesz egy nagy levegőt az eső után.
Végig itt motoszkált bennem, hogy valami van! Ez nekem hasonlít valamire! És ahogy elolvastam a U2 szót, rögtön rájöttem.
Persze szó sincs másolásról, utánzásról vagy ilyenekről. Mivel U2 fannak viszont azt hiszem mondható vagyok, nagyon jól esett a dolog.
Egyébként nálam rosszul nyitottak a Violet Hill-el, mert a klipjét kaptam el, és nem voltam meggyőzve. Arra gondoltam, Istenem, mennyibe kerülhetett ez nekik, hogy úgy nézzenek ki, mint valami ágrólszakadtak??
Aztán apa itt dúdolászott a fülembe, meg hogy így jó úgy jó, hát meghallgattam immár klip nélkül, saját elképzelésre hagyatkozva. És lőn. Bár még mindig nem ez a húzószám, mert idegesít egy kicsit, hogy vagy 40 másodperc telik el, mire megszólalna.
Első hallásra szerelem a Cemeteries of London. Kevés szünet, és ezután jön a Lost, valamint a Viva la Vida.
A Life in Technicolor is jó, meg sem szólal, illetve hát ilyen kis ááá éééé ááá-k vannak benne :D. Talán a Lovers in Japan lóg ki Nekem, túl hosszú, és valahogy nem éreztem rá.
Eddig a Coldplay egyenlő volt a Clocks-szal. Szerintem ha valakit megkérdezünk, hogy mi jut eszébe a Coldplayről, ezt a számot mondja, vagy azt, hogy “Nem az énekes felesége Gwyneth Paltrow?” :D.
Nem erről a lemezről kedvenc a God put a smile upon your face, és az In my place.
Cemeteries of London: http://youtube.com/watch?v=K6BX81qwCaU
Elmeállapot
Nahát,
ha a szerelem egy elmeállapot,
akarod-e, hogy magamhoz térjek?
Na, hát akkor.
Ne zümmögj itt nekem.
Terézanyu
Szerelmet adtál, és fényt,
hogy azt ne mondjam, felvilágosítottál.
Fáj ráeszmélnem, hogy nem vagy itt,
nem szuszogsz békésen, mint egy kátyúzógép
éjjel.
És hiányzik, ki gondolta volna?
Rosszul alszom, nincs kit bökdösni.
Gyere vissza hamar, főzök neked finomat, és titokban
elgyönyörködöm a hátadban.
Hadd gondoskodjam rólad, mert kezd halványulni
a Terézanya-énem…
És ezt te sem engedheted!
P. G. Wodehouse - Folytassa, Jeeves!
“Sose felejtem el azt a reggelt, amikor beállított. Úgy esett, hogy előző este egy kicsit emelkedett hangulatú vacsorán vettem részt, ennélfogva jócskán meg voltam roggyanva. A tetejébe még épp azzal foglalatoskodtam, hogy megpróbáljak elolvasni egy könyvet, amit Florence Craye-től kaptam. Tagja volt az Easebyben összesereglett társaságnak, és két-három nappal azelőtt eljegyeztük egymást. A hét végére kellett volna visszaérkeznem, és tudtam: elvárja, hogy addigra elolvassam a könyvet. Tudják, piszkosul ráhajtott, hogy fölcibáljon engem a maga értelmi szintjére. Csodálatos volt a profilja ennek a lánynak, de látszott rajta a komoly elszántság. Nem tudom maguknak jobban lefesteni a helyzetet, mint ha megmondom, hogy a könyvnek, amit kölcsönadott, az volt a címe: Etikai elméletek tipológiája, és amikor találomra felütöttem valahol, az oldal így kezdődött:
A beszédben manifesztálódó posztulátum vagy közmegegyezés természetesen koextenzív, mind a benne foglalt obligációkban, hiszen a nyelv a szociális organizáció eszköze, mind pedig a kifejezni szándékozott tartalom tekintetében.
Ez mind tök totál így van, vitán kívül, de azért valahogy nem ez az, amivel korán reggel rá lehet rontani egy másnapossággal kínlódó pasasra.
Mindent elkövettem, hogy átrágjam magam ezen a remek olvasmányon, amikor megszólalt a csengő. Lekászálódtam a kanapéról, és ajtót nyitottam. Egy fekete hajú, tiszteletteljes ürge állt odakint.
– Az ügynökség küldött, uram – mondta. – Úgy értesítettek, hogy önnek inasra van szüksége.
Egy sírásónak speciel épp jobban örültem volna, de azért azt mondtam, tántorogjon be, mire ő úgy suhant be az ajtón, mint a nesztelen, gyógyító, enyhe szellő. Ez mindjárt lenyűgözött. Meadowesnak lúdtalpa volt, és dobogott vele. Ennek a fickónak meg mintha egyáltalán nem is lett volna lába. Egyszerűen csak beáramlott. Az arca komoly volt és együttérző, mintha ő is tudná, mivel jár a srácokkal vacsizni.
– Bocsánat, uram – mondta lágyan.
Aztán mintha egyet villant volna, és a következő pillanatban már nem volt ott. Hallottam, hogy kint molyol a konyhában, aztán megjelent egy tálcával, s azon egy pohárral.
– Ha ezt meginná, uram – mondta olyan hangon, ahogy a királyi háziorvos beszél a gyengélkedő trónörökös betegágyánál, miközben belenyomja a szíverősítőt. – Ez a készítmény a saját találmányom. A színét a Worcester szósz adja. A nyers tojás teszi táplálóvá. A pirospaprika kölcsönöz neki erőt. Az urak azt állítják, hogy rendkívül serkentő hatást gyakorol rájuk egy-egy hosszúra nyúlt éjszaka után.
Aznap reggel mindenre rábuktam volna, ami mentőövnek néz ki. Lenyeltem az anyagot. Egy pillanatig úgy éreztem, mintha valaki bombát robbantott volna a koponyámban, és most égő fáklyával haladna lefelé a gigámon, de aztán egyszerre minden nagyon rendben lett. A nap besütött az ablakon, a fák lombja közt madarak ricsajoztak, és úgy általában, újólag felvirradt a remény.
– Alkalmazom magát – mondtam, mihelyst képes voltam mondani valamit.”
…
“Egyre világosabban láttam, hogy ennek a pokoli kölyöknek ki kell tennem a szűrét üstöllést, de legalábbis azonnal. A csomagot a hátam mögé rejtettem, nem hiszem, hogy meglátta, de gyorsan oda akartam jutni ahhoz a komódhoz, még mielőtt valaki más is megjelenik.
– Én nem vesződnék azzal a rendcsinálással – mondtam.
– Én szeretek rendet csinálni. Egyáltalán nem esik nehezemre, komolyan.
– De már most is egész rend van.
– Nem annyira, mint utána lesz.
Ez már totál rohadt helyzet volt. A srácot kinyírni nem akartam, de nem láttam más módot, hogy eltegyem az útból. Rátapostam a szellemi gázpedálra. Az agyam vadul felpörgött. Támadt egy ötletem.
– Volna egy sokkal jobb cselekedet, amit megtehetnél – mondtam. – Látod ott azt a doboz szivart? Vidd le a dohányzóba, és csippentsd le a végüket a kedvemért. Rengeteg fáradságtól kímélnél meg. Pucolás, kiskomám.
Enyhén kétkedőnek látszott, de pucolt. Én egy fiókba löktem a csomagot, bezártam, bezsebeltem a kulcsot, és máris jobban éreztem magam. Lehet, hogy nem vagyok nagy lumen, de egy görényképű kiskölyök eszén túl tudok járni. Visszamentem a földszintre. Épp amikor a dohányzó ajtajához értem, kivágódott rajta a kis Edwin. Úgy véltem, ha igazi jó cselekedetet akarna véghezvinni, felkötné magát.
– Már csippentem – jelentette.
– Csippentsd csak! Csippentsd!
– Hogy szereted, ha nagyon le van csippentve, vagy ha csak kicsit?
– Közepesen.
– Jó. Akkor megyek.
– Nagyon helyes.
Elváltunk egymástól.
Akik értenek az efféléhez – detektívek meg ilyenek –, megmondhatják, hogy nincs a világon nehezebb, mint megszabadulni a hullától. Emlékszem, sráckoromban meg kellett kívülről tanulnom egy verset, egy bizonyos Eugene Aram nevű pofáról, aki irgalmatlan pácba került, hasonló ügyben. A kérdéses költeményből csak egy részletre emlékszem, amelyik így megy:
„Ta-tam, ta-tam, ta-tam-ta-tam,
Leszúrtam, tam-ta-tam!” “
…
” – Bertie-ről van szó.
Ennek az undorító kis Edwinnek a randa hangja volt! Egy pillanatig nem tudtam, honnan jöhet. Aztán rájöttem, hogy a könyvtárból. Sétám során alig pár méternyire kerültem a nyitott ablaktól.
Gyakran tanakodtam azon, vajon hogyan csinálják ezek a palik a könyvekben – mármint azok, akiknek pillanatok műve elvégezni azt, aminek legalább tíz percig kellene tartania. Most meg tényleg csak pillanatokba telt elnyomni a cigimet, egy röpkét káromkodni, ugrani egy tízmétereset, bevenni magamat a könyvtár ablaka alatti bokorba, és ott állni, a fülemet hegyezve. Olyan biztos voltam benne, mint a halál, hogy rohadt dolgok vannak folyamatban.
– Bertie-ről? – hallottam Willoughby bácsit.
– Bertie-ről és a csomagodról. Hallottam, hogy az előbb erről beszéltetek, Énszerintem nála van.
Ha most elmondom, hogy épp amikor ezek a borzalmas szavak elhangzottak, egy ismeretlen fajtájú, jókora bogár pottyant a bokorból hátul a galléromba, és meg se mertem mozdulni, hogy felmorzsoljam, ebből tudni fogják, hogy elég rohadtul éreztem magam. Mintha minden összeesküdött volna ellenem.
– Mit beszélsz, fiacskám? Alig egy perccel ezelőtt tárgyaltam meg Bertie-vel a kézirat eltűnésének rejtélyét, és saját bevallása szerint éppoly tanácstalanul áll a kérdés előtt, mint jómagam.
– Na, én meg ma délután benn jártam a szobájában, jócselekedet-ügyben, és amikor bejött, egy csomag volt nála. Megláttam, pedig próbálta a háta mögé dugni. Aztán megkért, hogy menjek le a dohányzóba, és csippentsek neki szivarokat; két perc múlva ő is lejött, és nem volt a kezében semmi. Úgyhogy a csomag biztos a szobájában van.
Úgy tudom, szántszándékkal tanítják ezeket a rohadék kiscserkészeket arra, hogy fejlesszék a megfigyelő-képességüket meg a következtetőkészségüket, meg ezeket a dolgokat. Baromi udvariatlanság és figyelmetlenség, énszerintem. Nézzék csak meg, mekkora bajok származnak belőle.”