P. G. Wodehouse - Folytassa, Jeeves!
“Sose felejtem el azt a reggelt, amikor beállított. Úgy esett, hogy előző este egy kicsit emelkedett hangulatú vacsorán vettem részt, ennélfogva jócskán meg voltam roggyanva. A tetejébe még épp azzal foglalatoskodtam, hogy megpróbáljak elolvasni egy könyvet, amit Florence Craye-től kaptam. Tagja volt az Easebyben összesereglett társaságnak, és két-három nappal azelőtt eljegyeztük egymást. A hét végére kellett volna visszaérkeznem, és tudtam: elvárja, hogy addigra elolvassam a könyvet. Tudják, piszkosul ráhajtott, hogy fölcibáljon engem a maga értelmi szintjére. Csodálatos volt a profilja ennek a lánynak, de látszott rajta a komoly elszántság. Nem tudom maguknak jobban lefesteni a helyzetet, mint ha megmondom, hogy a könyvnek, amit kölcsönadott, az volt a címe: Etikai elméletek tipológiája, és amikor találomra felütöttem valahol, az oldal így kezdődött:
A beszédben manifesztálódó posztulátum vagy közmegegyezés természetesen koextenzív, mind a benne foglalt obligációkban, hiszen a nyelv a szociális organizáció eszköze, mind pedig a kifejezni szándékozott tartalom tekintetében.
Ez mind tök totál így van, vitán kívül, de azért valahogy nem ez az, amivel korán reggel rá lehet rontani egy másnapossággal kínlódó pasasra.
Mindent elkövettem, hogy átrágjam magam ezen a remek olvasmányon, amikor megszólalt a csengő. Lekászálódtam a kanapéról, és ajtót nyitottam. Egy fekete hajú, tiszteletteljes ürge állt odakint.
– Az ügynökség küldött, uram – mondta. – Úgy értesítettek, hogy önnek inasra van szüksége.
Egy sírásónak speciel épp jobban örültem volna, de azért azt mondtam, tántorogjon be, mire ő úgy suhant be az ajtón, mint a nesztelen, gyógyító, enyhe szellő. Ez mindjárt lenyűgözött. Meadowesnak lúdtalpa volt, és dobogott vele. Ennek a fickónak meg mintha egyáltalán nem is lett volna lába. Egyszerűen csak beáramlott. Az arca komoly volt és együttérző, mintha ő is tudná, mivel jár a srácokkal vacsizni.
– Bocsánat, uram – mondta lágyan.
Aztán mintha egyet villant volna, és a következő pillanatban már nem volt ott. Hallottam, hogy kint molyol a konyhában, aztán megjelent egy tálcával, s azon egy pohárral.
– Ha ezt meginná, uram – mondta olyan hangon, ahogy a királyi háziorvos beszél a gyengélkedő trónörökös betegágyánál, miközben belenyomja a szíverősítőt. – Ez a készítmény a saját találmányom. A színét a Worcester szósz adja. A nyers tojás teszi táplálóvá. A pirospaprika kölcsönöz neki erőt. Az urak azt állítják, hogy rendkívül serkentő hatást gyakorol rájuk egy-egy hosszúra nyúlt éjszaka után.
Aznap reggel mindenre rábuktam volna, ami mentőövnek néz ki. Lenyeltem az anyagot. Egy pillanatig úgy éreztem, mintha valaki bombát robbantott volna a koponyámban, és most égő fáklyával haladna lefelé a gigámon, de aztán egyszerre minden nagyon rendben lett. A nap besütött az ablakon, a fák lombja közt madarak ricsajoztak, és úgy általában, újólag felvirradt a remény.
– Alkalmazom magát – mondtam, mihelyst képes voltam mondani valamit.”
…
“Egyre világosabban láttam, hogy ennek a pokoli kölyöknek ki kell tennem a szűrét üstöllést, de legalábbis azonnal. A csomagot a hátam mögé rejtettem, nem hiszem, hogy meglátta, de gyorsan oda akartam jutni ahhoz a komódhoz, még mielőtt valaki más is megjelenik.
– Én nem vesződnék azzal a rendcsinálással – mondtam.
– Én szeretek rendet csinálni. Egyáltalán nem esik nehezemre, komolyan.
– De már most is egész rend van.
– Nem annyira, mint utána lesz.
Ez már totál rohadt helyzet volt. A srácot kinyírni nem akartam, de nem láttam más módot, hogy eltegyem az útból. Rátapostam a szellemi gázpedálra. Az agyam vadul felpörgött. Támadt egy ötletem.
– Volna egy sokkal jobb cselekedet, amit megtehetnél – mondtam. – Látod ott azt a doboz szivart? Vidd le a dohányzóba, és csippentsd le a végüket a kedvemért. Rengeteg fáradságtól kímélnél meg. Pucolás, kiskomám.
Enyhén kétkedőnek látszott, de pucolt. Én egy fiókba löktem a csomagot, bezártam, bezsebeltem a kulcsot, és máris jobban éreztem magam. Lehet, hogy nem vagyok nagy lumen, de egy görényképű kiskölyök eszén túl tudok járni. Visszamentem a földszintre. Épp amikor a dohányzó ajtajához értem, kivágódott rajta a kis Edwin. Úgy véltem, ha igazi jó cselekedetet akarna véghezvinni, felkötné magát.
– Már csippentem – jelentette.
– Csippentsd csak! Csippentsd!
– Hogy szereted, ha nagyon le van csippentve, vagy ha csak kicsit?
– Közepesen.
– Jó. Akkor megyek.
– Nagyon helyes.
Elváltunk egymástól.
Akik értenek az efféléhez – detektívek meg ilyenek –, megmondhatják, hogy nincs a világon nehezebb, mint megszabadulni a hullától. Emlékszem, sráckoromban meg kellett kívülről tanulnom egy verset, egy bizonyos Eugene Aram nevű pofáról, aki irgalmatlan pácba került, hasonló ügyben. A kérdéses költeményből csak egy részletre emlékszem, amelyik így megy:
„Ta-tam, ta-tam, ta-tam-ta-tam,
Leszúrtam, tam-ta-tam!” “
…
” – Bertie-ről van szó.
Ennek az undorító kis Edwinnek a randa hangja volt! Egy pillanatig nem tudtam, honnan jöhet. Aztán rájöttem, hogy a könyvtárból. Sétám során alig pár méternyire kerültem a nyitott ablaktól.
Gyakran tanakodtam azon, vajon hogyan csinálják ezek a palik a könyvekben – mármint azok, akiknek pillanatok műve elvégezni azt, aminek legalább tíz percig kellene tartania. Most meg tényleg csak pillanatokba telt elnyomni a cigimet, egy röpkét káromkodni, ugrani egy tízmétereset, bevenni magamat a könyvtár ablaka alatti bokorba, és ott állni, a fülemet hegyezve. Olyan biztos voltam benne, mint a halál, hogy rohadt dolgok vannak folyamatban.
– Bertie-ről? – hallottam Willoughby bácsit.
– Bertie-ről és a csomagodról. Hallottam, hogy az előbb erről beszéltetek, Énszerintem nála van.
Ha most elmondom, hogy épp amikor ezek a borzalmas szavak elhangzottak, egy ismeretlen fajtájú, jókora bogár pottyant a bokorból hátul a galléromba, és meg se mertem mozdulni, hogy felmorzsoljam, ebből tudni fogják, hogy elég rohadtul éreztem magam. Mintha minden összeesküdött volna ellenem.
– Mit beszélsz, fiacskám? Alig egy perccel ezelőtt tárgyaltam meg Bertie-vel a kézirat eltűnésének rejtélyét, és saját bevallása szerint éppoly tanácstalanul áll a kérdés előtt, mint jómagam.
– Na, én meg ma délután benn jártam a szobájában, jócselekedet-ügyben, és amikor bejött, egy csomag volt nála. Megláttam, pedig próbálta a háta mögé dugni. Aztán megkért, hogy menjek le a dohányzóba, és csippentsek neki szivarokat; két perc múlva ő is lejött, és nem volt a kezében semmi. Úgyhogy a csomag biztos a szobájában van.
Úgy tudom, szántszándékkal tanítják ezeket a rohadék kiscserkészeket arra, hogy fejlesszék a megfigyelő-képességüket meg a következtetőkészségüket, meg ezeket a dolgokat. Baromi udvariatlanság és figyelmetlenség, énszerintem. Nézzék csak meg, mekkora bajok származnak belőle.”
Nincs megjegyzés
Legyél az első hozzászóló!