Napló
Hiányzol. Hiányzik az érintésed. Hiányzik az illatod. Lassan eltűnik a párnáról…Lassan eltűnik a ruhádról. Hiába mászkálok itthon a pulóveredben, már nem az igazi.
Te viszont az vagy. Hogy mi? Hogy ki? Az igazi. Nekem. Senki másnak. Nekem.
Tudom én, hogy volt más is…Remélem csak múlt idő már…Nem gondoltam, hogy cölibátust fogadj miattam, nem. Képzeld, ahogy írok, itt repked egy szúnyog felettem…Édes az illatom, hm? Nem. Nem zártad el magad. Én értem. Csak én tudtam ilyet megtenni.
Várni rád. Mert tudtam, hogy jössz. Te nem voltál biztos bennem? Bár téged ez nem érdekel. Csak szuszogsz egy mélyet. Pedig tudod, nem is hülyeség!
Ma olyan jót nevettem. A könnyem folyt belé. Megtaláltam azt a képet, amin te és Peti…Tudod…nem, leírni sem tudom, ha csak rágondolok, elkezdek nevetni.
De te tudod. Hogy miért pont mi ketten? Nem tudom. Látod, ezt nem tudom. Miért így, és miért most? Ezt sem. Ma olvastam egy cikket, azt írta, minden lélek, mielőtt megszületik, kiválasztja a szüleit, a barátait és az igazit. Na már most. A szülőkkel és az igazival még egyet is értek, de a barátokkal? Őket hogyan? Talán azért szeretted a technikát, hogy összeütközzetek Petivel azon a dombon, és barátok legyetek? Vagy én, én azért szerettem az irodalmat, hogy találkozzam Bettivel afelett a könyv felett?
Hát ennyi lenne? Minden kis mozzanat? Ha idegesebb vagyok, most leütöm azt a szúnyogot, és ahogy rácsapok, megbotlom az ágyban (azt mondanád: Mindig azt mondta, hogy rossz helyen van, de én nem figyeltem rá..), és nyakam szegem? Vagy mert csak ülök itt, mindjárt rám zuhan a fal?
Nem tudom én ezt. Te sem tudod. De annyit akartam írni csak, hogy Szeretlek. Tudod? Hiányzol. De ezzel kezdtem az egészet.
Tudhattam volna, milyen törékeny az élet. Féltem is, néha. Féltettelek, állandóan. De azt mondtad, nincs baj, bírod te! Én meg csak elengedtelek, és reméltem, hogy tényleg nincs baj. És hogy MAJD kipihened magad. MAJD lesz egy olyan nap, mikor nem fáradtan jössz haza. MAJD.
Elvétettük volna azt a MAJD-ot? Miért nem szólt, hogy itt van? Miért nem vettük észre? Mert eltűnt. Valahová elreppent, és már múlt idő is volt. És nem tehettünk semmit. De érezted te is, én is, hogy elmúlt. És te rám néztél, én vissza rád, megcsókoltál, és úgy éreztem, semmi sem baj, lesz még nekünk MAJD-unk. Lesz még.
Mindig jövő időben éltem. Mindig vártam, mikor fogsz jönni. Mikor fogunk együtt élni. Mikor fogunk veszekedni? Mikor fogunk éjszaka az ablakban ülni, egy takarót a hátunkra csapni, fújni a füstöt és nézni a Holdat, és kuncogni és cirógatni?
Vártam valamire, ami elmúlt, de nem tudom mikor…Sok minden van, ami hirtelen múlt idő lett, a jövő idő már csak a holnapot jelenti, kibírni, amíg felkel a Nap. Nem jó a sötétben, úgy érzem, szól hozzám, pedig nem lenne szabad…ezt nem lenne szabad… Kinyújtom a kezem, hátha megfogod, belecsókolsz a tenyerembe, ahogy szoktál, magadhoz húzol. Én a válladra teszem a fejem (pont oda illik), te belefúrod az arcod a hajamba, és tudom, hogy minden jól van. De miért nincs ez így?
Mikor voltam a legboldogabb? Te mikor voltál? Én is akkor. Ha nem mondod meg, és nekem kell választani, akkor…Azt mondom, akkor, mikor rájöttem, hogy szeretlek. Csodálatos reggel volt. Egész éjjel veled álmodtam, de nem tudtam, miért. Aztán…nem is tudom, hová mentem, de mentem valahová. Hirtelen feltűntél az utca túlsó végén. És akkor már tudtam. Ott voltál, magasan, a fekete napszümevegben, szépen megfésülködve, megborotválkozva, farmerban, és a fekete pólódban, és tudtam. Tudtam, hogy te vagy az. Hirtelen a térdem levegővé vált, meg is bicsaklottam. Próbáltam úgy csinálni, mintha megbotlottam volna valamiben, de hát egy sima járdán mentem, sajnos…Na nem baj, már azt gondolom. Persze akkor azt hittem, elsüllyedek, és szidtam magam, hogy lehetek ilyen ügyetlen, pont előtted!? Rajtam is napszemüveg volt, talán így nem láttad, hogy csillognak a szemeim. Remélem mire oda értem melléd, már nem voltam olyan piros, mint a láng. Soha nem mertem megkérdezni tőled, emlékszel-e erre. Féltettem ezt az emléket, tőled. Mert ha csak azt mondod, hogy nem emlékszel, egy világ omlik össze bennem, azt hiszem. Inkább nem kérdeztem meg sosem. Most már kíváncsi lennék. Most már akár tudhatnám is. Elolvasnám a naplódat! De miért is nem írtál? Nekem készíthettél volna. Megtaláltam a fiókodban a levélkéimet, nehogy azt hidd, hogy nem! Mondhattad volna. Azt hittem, csak begyűrted őket valahová, vagy egyszerűen elhagytad…De nem. Ott voltak mind, egymás után. Úgy örültem neki.
Mennyi mindent nem tudok, Istenem! És mennyi minden van, amiről nem tudom, hogy nem tudom. Így biztosan jobb. Nem fáj annyira. Már tudok beszélni a fájdalomról. Eddig benne éltem. Most is, de már…nem tudom ezt sem. Én most mondhatom. Mindent mondhatok. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. Mondhatom? Mit mondjak, ha nem vagy itt, hogy meghallgass? Kinek mondjam el? Senkinek nem akarom elmondani, csak neked. Neked, egyedül.
Mindjárt rám szólnak, hogy menjek innen…Nekem ezt be kell fejeznem, hogy holnap megmutassam neked.
Felolvasom, jó? Szerintem hallani fogod. Nincs az a márvány- és kőlap, ami meggátolhatná, hogy eljusson hozzád a szerelmem. Holnap gerberát viszek. Sárgát, mert az illik a szürke laphoz. És a szép kék szemeidhez.
Nincs megjegyzés
Legyél az első hozzászóló!