P. G. Wodehouse - Folytassa, Jeeves!
“Sose felejtem el azt a reggelt, amikor beállított. Úgy esett, hogy előző este egy kicsit emelkedett hangulatú vacsorán vettem részt, ennélfogva jócskán meg voltam roggyanva. A tetejébe még épp azzal foglalatoskodtam, hogy megpróbáljak elolvasni egy könyvet, amit Florence Craye-től kaptam. Tagja volt az Easebyben összesereglett társaságnak, és két-három nappal azelőtt eljegyeztük egymást. A hét végére kellett volna visszaérkeznem, és tudtam: elvárja, hogy addigra elolvassam a könyvet. Tudják, piszkosul ráhajtott, hogy fölcibáljon engem a maga értelmi szintjére. Csodálatos volt a profilja ennek a lánynak, de látszott rajta a komoly elszántság. Nem tudom maguknak jobban lefesteni a helyzetet, mint ha megmondom, hogy a könyvnek, amit kölcsönadott, az volt a címe: Etikai elméletek tipológiája, és amikor találomra felütöttem valahol, az oldal így kezdődött:
A beszédben manifesztálódó posztulátum vagy közmegegyezés természetesen koextenzív, mind a benne foglalt obligációkban, hiszen a nyelv a szociális organizáció eszköze, mind pedig a kifejezni szándékozott tartalom tekintetében.
Ez mind tök totál így van, vitán kívül, de azért valahogy nem ez az, amivel korán reggel rá lehet rontani egy másnapossággal kínlódó pasasra.
Mindent elkövettem, hogy átrágjam magam ezen a remek olvasmányon, amikor megszólalt a csengő. Lekászálódtam a kanapéról, és ajtót nyitottam. Egy fekete hajú, tiszteletteljes ürge állt odakint.
– Az ügynökség küldött, uram – mondta. – Úgy értesítettek, hogy önnek inasra van szüksége.
Egy sírásónak speciel épp jobban örültem volna, de azért azt mondtam, tántorogjon be, mire ő úgy suhant be az ajtón, mint a nesztelen, gyógyító, enyhe szellő. Ez mindjárt lenyűgözött. Meadowesnak lúdtalpa volt, és dobogott vele. Ennek a fickónak meg mintha egyáltalán nem is lett volna lába. Egyszerűen csak beáramlott. Az arca komoly volt és együttérző, mintha ő is tudná, mivel jár a srácokkal vacsizni.
– Bocsánat, uram – mondta lágyan.
Aztán mintha egyet villant volna, és a következő pillanatban már nem volt ott. Hallottam, hogy kint molyol a konyhában, aztán megjelent egy tálcával, s azon egy pohárral.
– Ha ezt meginná, uram – mondta olyan hangon, ahogy a királyi háziorvos beszél a gyengélkedő trónörökös betegágyánál, miközben belenyomja a szíverősítőt. – Ez a készítmény a saját találmányom. A színét a Worcester szósz adja. A nyers tojás teszi táplálóvá. A pirospaprika kölcsönöz neki erőt. Az urak azt állítják, hogy rendkívül serkentő hatást gyakorol rájuk egy-egy hosszúra nyúlt éjszaka után.
Aznap reggel mindenre rábuktam volna, ami mentőövnek néz ki. Lenyeltem az anyagot. Egy pillanatig úgy éreztem, mintha valaki bombát robbantott volna a koponyámban, és most égő fáklyával haladna lefelé a gigámon, de aztán egyszerre minden nagyon rendben lett. A nap besütött az ablakon, a fák lombja közt madarak ricsajoztak, és úgy általában, újólag felvirradt a remény.
– Alkalmazom magát – mondtam, mihelyst képes voltam mondani valamit.”
…
“Egyre világosabban láttam, hogy ennek a pokoli kölyöknek ki kell tennem a szűrét üstöllést, de legalábbis azonnal. A csomagot a hátam mögé rejtettem, nem hiszem, hogy meglátta, de gyorsan oda akartam jutni ahhoz a komódhoz, még mielőtt valaki más is megjelenik.
– Én nem vesződnék azzal a rendcsinálással – mondtam.
– Én szeretek rendet csinálni. Egyáltalán nem esik nehezemre, komolyan.
– De már most is egész rend van.
– Nem annyira, mint utána lesz.
Ez már totál rohadt helyzet volt. A srácot kinyírni nem akartam, de nem láttam más módot, hogy eltegyem az útból. Rátapostam a szellemi gázpedálra. Az agyam vadul felpörgött. Támadt egy ötletem.
– Volna egy sokkal jobb cselekedet, amit megtehetnél – mondtam. – Látod ott azt a doboz szivart? Vidd le a dohányzóba, és csippentsd le a végüket a kedvemért. Rengeteg fáradságtól kímélnél meg. Pucolás, kiskomám.
Enyhén kétkedőnek látszott, de pucolt. Én egy fiókba löktem a csomagot, bezártam, bezsebeltem a kulcsot, és máris jobban éreztem magam. Lehet, hogy nem vagyok nagy lumen, de egy görényképű kiskölyök eszén túl tudok járni. Visszamentem a földszintre. Épp amikor a dohányzó ajtajához értem, kivágódott rajta a kis Edwin. Úgy véltem, ha igazi jó cselekedetet akarna véghezvinni, felkötné magát.
– Már csippentem – jelentette.
– Csippentsd csak! Csippentsd!
– Hogy szereted, ha nagyon le van csippentve, vagy ha csak kicsit?
– Közepesen.
– Jó. Akkor megyek.
– Nagyon helyes.
Elváltunk egymástól.
Akik értenek az efféléhez – detektívek meg ilyenek –, megmondhatják, hogy nincs a világon nehezebb, mint megszabadulni a hullától. Emlékszem, sráckoromban meg kellett kívülről tanulnom egy verset, egy bizonyos Eugene Aram nevű pofáról, aki irgalmatlan pácba került, hasonló ügyben. A kérdéses költeményből csak egy részletre emlékszem, amelyik így megy:
„Ta-tam, ta-tam, ta-tam-ta-tam,
Leszúrtam, tam-ta-tam!” “
…
” – Bertie-ről van szó.
Ennek az undorító kis Edwinnek a randa hangja volt! Egy pillanatig nem tudtam, honnan jöhet. Aztán rájöttem, hogy a könyvtárból. Sétám során alig pár méternyire kerültem a nyitott ablaktól.
Gyakran tanakodtam azon, vajon hogyan csinálják ezek a palik a könyvekben – mármint azok, akiknek pillanatok műve elvégezni azt, aminek legalább tíz percig kellene tartania. Most meg tényleg csak pillanatokba telt elnyomni a cigimet, egy röpkét káromkodni, ugrani egy tízmétereset, bevenni magamat a könyvtár ablaka alatti bokorba, és ott állni, a fülemet hegyezve. Olyan biztos voltam benne, mint a halál, hogy rohadt dolgok vannak folyamatban.
– Bertie-ről? – hallottam Willoughby bácsit.
– Bertie-ről és a csomagodról. Hallottam, hogy az előbb erről beszéltetek, Énszerintem nála van.
Ha most elmondom, hogy épp amikor ezek a borzalmas szavak elhangzottak, egy ismeretlen fajtájú, jókora bogár pottyant a bokorból hátul a galléromba, és meg se mertem mozdulni, hogy felmorzsoljam, ebből tudni fogják, hogy elég rohadtul éreztem magam. Mintha minden összeesküdött volna ellenem.
– Mit beszélsz, fiacskám? Alig egy perccel ezelőtt tárgyaltam meg Bertie-vel a kézirat eltűnésének rejtélyét, és saját bevallása szerint éppoly tanácstalanul áll a kérdés előtt, mint jómagam.
– Na, én meg ma délután benn jártam a szobájában, jócselekedet-ügyben, és amikor bejött, egy csomag volt nála. Megláttam, pedig próbálta a háta mögé dugni. Aztán megkért, hogy menjek le a dohányzóba, és csippentsek neki szivarokat; két perc múlva ő is lejött, és nem volt a kezében semmi. Úgyhogy a csomag biztos a szobájában van.
Úgy tudom, szántszándékkal tanítják ezeket a rohadék kiscserkészeket arra, hogy fejlesszék a megfigyelő-képességüket meg a következtetőkészségüket, meg ezeket a dolgokat. Baromi udvariatlanság és figyelmetlenség, énszerintem. Nézzék csak meg, mekkora bajok származnak belőle.”
nincsazazIstenhogymostkitaláljakegyjócímet
Höhöjj!
Ezzel a feletti elragadtatásomat akarom kifejezni, hogy már csak egy vizsgám lesz jövő hét csütörtökön, és utána…láb-ló-ga-tás. Ezerrel.
Be is szereztem ehhez némi segédanyagot, úgy mint Márquez - Baljós óra; Wodehouse - Gáz van, Jeeves!, illetve Karikacsapás; Melville - Moby Dick. Ha ez a bálnás cucc nem fog tetszeni, valakin elverem a port, mert annyit jártam utána…Hö, maga a könyv volt az én fehér bálnám, helló!! Most megdöbbentem. 
Vonnegut köll még, Macskabölcsőstül, meg Kundera a Lét elviselhetetlen könnyűségével. De jó lenne a Grecsó Pletykaanyuja is. Jaaa, és Karinthy Tanár úr kérem, meg Agatha Christie Tíz kicsi néger, mert azt (ezeket) még nem olvastam, de akarom akarom akarom!! Éééés, Updike Gyere hozzám feleségül. Johnny, küldj egy egész alakos képet, aztán megvitatjuk a hogyan továbbot.
Megmondom az igazat, Coelho-ból kiábrándultam kicsinnyég. :S
Míg Márquez is -végülis- hasonló köröket fut le, neki minden sorát iszom - falom, addig Coelho-t elolvasom, és…Várom, hogy mi van, de semmi. Három könyvet vágtam le, de azt hiszem, ezzel könnyes búcsút veszünk egymástól. Páááá, kis aranyom pááááá, sáláláláááá :D
mjúzik: Nelly Furtado - Powerless, Red Hot Chilli - Road Trippin’
Arról, hogy a dolgokat meg kell várni
MÁRAI SÁNDOR - FÜVES KÖNYV
[Arról, hogy a dolgokat meg kell várni (63) ]
Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok - emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.
Khmm, khmm, átkozott tüdőbaj
Á, jó volt a színes házban. Jaaa, nem SÁRGA ház, hanem színház!
Volt egy jelenet, mikor José Arcadio hazakerült a cigányoktól, és kért az anyjától 16 nyers tojást. Persze azt nem hiszem én, hogy tényleg tojás, és tényleg 16 volt, mindenesetre úgy előadta, hogy mikor lenyomta, mindenki elkezdett tapsolni. 
Én már az előadás kezdetétől azon filóztam, hogy honnan ismerem az idősb. Buendíát alakító színész hangját. Fazekas István volt, mint utóbb kiderült. Mondtam Anikónak, hogy szerintem minimum szinkronszínész a csávó, de nem hitte el nekem a galád!! De utánanéztem, és hát persze hogy nekem volt igazam, mert tényleg szokott szinkronizálni. Hahaha *sátáni kacaj*
A fent említett nőnek kerestem ma reggel Máraitól a Füveskönyvet, mert nem tudtam, hogy hová pakoltam el, és odaígértem neki. Keresem, keresem, meg is pillantottam a feneketlen könyvespolc mélyén. Láttam, hogy van valami könyv felette, hát azt is megmarkoltam. És Márquez - A pátriárka alkonya volt!!! Amit én olvastam egyszer, és tudtam, hogy megvan itthon, de a világ minden kincséért sem találtam meg. Ezért én reggel nagyon örültem.
Zene: - Cherry Ghost - 4 AM; Shania Twain - Forever and for always; Maroon 5 - Goodnight, goodnight; Westlife - More than words
XYZ
Még jó hogy megnéztem az előző beröffenéseket, mert megint úgy akartam kezdeni, hogy Olá, az mekkora égés lett volna már?!?
Szerdán megyünk nőmmel és femilijével (barátnőmmel, nem rosszra gondolni) színházba, mivel az egész családját megfertőztem a Száz év magány-imádatommal, és végre adják bérletszünetben, tehát irány a páholy! Páholy…szerintem viszünk horgászszéket, aztán azokon kucorgunk.
Már hangot adtam aggodalmamnak, hogy vajh’ béfognak-é minket engedni oda? Anikó szerint ha visszaveszünk a szokásos szövegből, akkor nó próblémó. Én erre azt válaszoltam, hogy majd akkor viszek noteszt, és abba írom a megjegyzéseimet, illetve ez több funkciót láthat el, mert ha nem lesz jó az előadás, akkor a galacsinokkal megdobálhatjuk a színészeket. Mekkora zsenialitás, érzitek? Nem mintha magamat akarnám dicsérni, távol álljon tőlem.. 
Elkezdtünk nagy erőkkel kocsmázni, de csak finoman, nem fetrengésig. Most már német előtt mindig elzümmögunk a lassan törzshelyünkké vált kricsmibe, és bedobunk egy-két, de max három gin tonicot. Egészen elkötelezett híve lettem a ginnek.
Pártszakadás következett be a csapatunkban, ugyanis a negyedik kerék kigurult az útra, mi meg nem szaladtunk utána. Hogy érthetőbb legyek, vagyunk mi hárman, meg volt egy csaj, aki csak inkább volt mellettünk, mint velünk. Őt a rövidség kedvéért Voldinak neveztem el, meglepő is lett volna, ha nem nekem jut eszembe ez a kódnév! Anikón már fizikai tüneteket produkált az utolsó időkben, mikor meglátta a fent említettet. Judit az elejétől fogva immunis volt rá, én voltam alighanem a hibás, mert megsajnáltam szegény párát, hogy olyan kis magányos, mert sehová nem tartozott, tartozik, csak mindig rohangál valakik után.
Bár most olyan jelek vannak, hogy nem is olyan kis esetlen/ártatlan ő, mint mi azt képzeltük. Szépen elintéz mindent magának, minket meg jól kihagy a buliból. Persze ha mi megyünk valahová (példának okáért mikor mentünk a tanárokhoz, hogy mégis milyen téma várható a szakdolgozatokkal kapcsolatban), akkor mindig ott volt a hátsó fertályunkban.
Így most levegőnek van nézve, mert egyre több jel mutat rá, hogy miközben mi beszélgettünk, ő szépen feljegyzéseket készített, és tovább is adta az információkat amiket hallott. Azt már aztán igazán nem várhatja tőlünk senki, hogy ezt is eltűrjük. Remélem azért a karmám nem sínyli meg… Bár majdnem két évig a hátunkon cipeltük, az csak számít valamit.
Egyebek mellett kiválasztottam a szakdolgozati témámat!
Ügyvitelből írom: A sztenográfia kialakulása és fejlődése. Irodalomból akartam természetesen, de olyan témák vannak, hogy ihaj, így inkább hanyagoltam a témát. Juditnak könnyű, ő egyértelműen nyelvtani koponya. Anikó még ilyen irodalmasabb, mint én. Egy nyelvtanos tanár volt még képben, mert ő tényleg korrekt és segítőkész, mindamellett Anikó teljesen odáig van érte, tehát csak jó lehetett volna, de a témái…hááát. Mikor már befordultunk a célegyenesbe, addig abrittoltam (nem tudom, így kell-e leírni) Anit, amíg felcaplattunk megnézni, milyen témák vannak ügyvitelből. Persze mikor először mondtam, hogy jó lenne ügyvitelből írni a szakdolit, úgy nézett rám, mint egy ufóra. Mikor felmentünk és elolvastuk, bezzeg rögtön felcsillant a szeme! Szóval Juditunk egyedül maradt nyelvtani fronton, ha nem számítjuk Voldit, de miért is tennénk. Anikóval ketten vagyunk az egész évfolyamon, akik ügyviteli témát választottak…Büszke is vagyok magunkra.
Múltkor ülünk kivételesen csendben, Anikó nagy fásult hangon megszólal: Be kell iratkoznom a nagykönyvtárba. Én csak ránéztem, és ennyit feleltem: Mikor menjünk?
Orwell - 1984: Mindig fájt rá a fogam, de nem jött ki a lépés, hogy elolvassam. Most megtettem, és teljesen tetszik! A vége az nagyon jó, nem hittem volna, hogy Winston is behódol…
- közben most látom fél szemmel, hogy a lükefejű macskám a szemetesvödörnek dörgölődzik. Nem tudom, mivel nyerte el a tetszését, mindenesetre nagyon nem összeillő páros. :D
A Harry Potter filmekkel kapcsolatban eddig szkeptikus voltam, hogy azt ne mondjam, a hátam közepére kívántam őket. De most! Megnéztem a 4. részt, aztán a 3. végét, mert pont akkor ment a tévében, most pedig az 5.-et, és hát az tuti, hogy az 5. viszi a pálmát! Persze rájöttem, hogy az volt a bajom, hogy az elsőket még annyira kölyökfilmre csinálták, hogy valami fantasztikus. De az újabbakat már muszáj volt komolyítani, mivel a könyvek sem voltak valami cukormázasok. Azért a könyvek mit mondjak, 3000szer jobbak!
Azon röhögtem, hogy mikor elkezdtem olvasni, akkor idősebb voltam Harrynél, mert olyan mmmm, nyolcadikban talán? olvastam az elsőt, az első könyvben pedig Harry 12 éves. Még abban az évben olvastam a másodikat, ahol már 13 éves, mint én voltam akkor.
Aztán meg egyszer csak a fejemre a nőtt, valahogy ő lett idősebb, mint én. Aztán megint én vezettem, és már örültem, hogy haha, sikerült, hiszen a hetedikben is 18 éves, én most voltam 20, mikor olvastam, tehát gondoltam, én nyertem! Dehát az utolsó fejezetben 19 évvel később vannak, és ezzel már nem tudtam felvenni a versenyt.
Amúgy nem unatkozom, tényleg.
Anikótól megkaptam a 21. születésnapomra Márquez - Az ezredes úrnak nincs, aki írjon című könyvet, ami eddig hiányzott a gyűjteményemből. (már nem sok hiányzik, és feltett célom, hogy kitöltsem a réseket)
Szereteeeeeeem Anikót is meg a könyvet is meg Márquez papát is.
Zene:
Sara Bareilles - Love song
The Connells - ‘74, ‘75