House, M.D.
Mostanában elkapott a gépszíj, és elkezdtem gyártani a videókat hozzá. 
Ezek Hameronosok, aki tudja, az tudja, ez mit jelent :D, de én igazából azon a véleményen vagyok, hogy House nem fog összejönni egyik csajjal sem, régivel, újjal, kékkel vagy zölddel sem. Viszont megadja a sorozat dinamikáját, ahogy évődik a csajokkal.
Nekem a klinikás jelenetek a kedvenceim, sajnos ezekből egyre kevesebb van, ahogy haladunk előre, valamint mikor Wilsonnal szópárbajoznak.
Gondolkodtam, melyikkel hozakodjam elő, de legyen a Coldplayes, ha már erről beszéltem az imént 
http://youtube.com/watch?v=ebsKWu7otWw&feature=user
Egyebek mellett fanficeket is szoktam írogatni.
Azt mondják, jó vagyok benne.
Hát remélem. 
Hmmmm, olyat is mutatok egyet
—————————————————————————————–
(Van egy ilyen 24 részes történet, ez már az után jön. Csak így bele a közepébe! :D)
- Kopp kopp! – hallatszott az ajtó elől.
- Ki kopog? – kiáltott ki House.
- Angol szomszéd, jó szomszéd!
- Ez de egy vicces pofa – mondta Allisonnak. – Tudod, hogy működik a kilincs? Ne félj használni! – kiáltott ismét az ajtó felé.
- Udvarias – bólogatott Cam.
- Most miért? Botom van, ez mentesít sok minden alól.
- Sziasztok – lépett be Terence.
- Hol a pia, te gyarmatosító? – üdvözölte House.
- Ne rám haragudj az őseim bűnei miatt – nyújtotta át a bort. – Ez pedig a ház leggyönyörűbb asszonyáé – húzta elő háta mögül bal kezét. Egy csokor gerberát adott át Camnek, két puszi kíséretében.
- Barátom, attól, hogy meleg vagy, még nem fogdoshatod a nőmet – fenyegette meg ujjával House.
- Gyönyörűek, köszönöm – szagolta meg a virágokat Allison.
- Ezt pedig az ébresztőórámnak – egy kis játékcsontot vett elő a farzsebéből. – Bruno! – hívogatta a kutyát. Ő előjött a zongora alól, és a fogai közé harapta az ajándékát. – Ügyes vagy – vakarta meg a füleit Terence.
- Allie-t kilóra megvetted, remélem tudsz róla – szólalt meg House.
- Boldog emberként halnék meg, ha ez igaz lenne – válaszolta.
- Miért ébresztőóra? – érdeklődött mosolyogva Cam.
- Minden nap pontban fél nyolckor, ugat hármat. Élesen. Olyan, mintha az ágyam mellett szólna. De nem baj – tette hozzá sietve, látva, hogy Allison szabadkozni készül -, nem szeretek sokáig aludni, mert akkor hamar elmegy a nap.
- Tényleg ugat – mondta csodálkozva House. – Eddig nem tudatosult bennem, de most hogy mondod…A lényeg a lényeg, hogy ingyen ébresztést is kapsz tőlünk – szólt élcelődve.
- Soha rosszabb szomszédokat! – nevetett Terence.
- Akarunk inni valamit? – kérdezte Allison.
- Ha egy kis gin tonicot a kezembe nyomnál, nem lennék hálátlan – felelte Terence.
- Én maradok a whiskynél – mondta House.
Allison kiment a konyhába.
- Szép hangszerek – mutatott a zongora és a gitár felé Terence.
- A zongorát akkor vettem, mikor beköltöztem, annak pedig már jó ideje. A gitárt meg tavaly. Zenélsz valamelyiken?
- Nem, sajnos. Szerettem volna dobolni vagy basszusgitározni, de nem volt rá lehetőségem. Most már időm nincs.
- Uraim – szólalt meg Allison. Időközben visszatért, egy tálcán egyensúlyozva az italokat.
- Hát te? – kérdezte House, látva, hogy Cam csak ásványvizet kortyolgat.
- Mmm, nem kívánom – húzta el a száját.
- Több marad nekünk – koccintotta oda poharát House-éhoz Terence. – Egészségünkre – koccintott Cammel is.
- Arra, hogy megtaláld a számításod – emelte poharát Terence felé a lány.
- És arra, hogy lekopjon rólad ez a rémes akcentus – tette hozzá House.
- Úgy érzem, hazaérkeztem – sóhajtott Terence. – Biztos, hogy nincsenek angol felmenőid? – kérdezte kötekedően.
- Fel is kötném magam – replikázott House.
- Hát pedig…! Egy kicsit selypítősre vennéd a figurát, meg szereznél egy ezüsttel futatott botot, garantáltan beengednének a legelőkelőbb klubokba is, kérdés nélkül – bizonygatta.
- Olyan botom van! – kiáltott fel House.
- Remekül tud lakatot leverni vele, láttam – szólt közbe Allison.
- Nálunk inkább az inasok és a fiatalabb gyerekek nógatására használják – válaszolta Terry.
- Micsoda nomád nép – borzadt el színpadiasan House.
- És, hogy halad az üzlet? – váltott témát Al, egy szúrós pillantással illetve House-t.
- Adminisztráció és adminisztráció, csak ez a szó lebeg a szemeim előtt – panaszolta Terence. – Egy évig maradhatok, ha nem indul be a cég, mennem kell – tette hozzá kissé elfancsalodva.
- Milyen üzletről van szó egyáltalán? – kérdezte House a pohara mögül, mivel épp iváshoz készülődött.
- Még nem is mondtam?? Nahát. Biztos voltam benne, hogy már traktáltalak titeket ezzel – mosolyodott el. – Esküvőszervezéssel foglalkozunk.
Ekkor több dolog is történt egyszerre: Allison felsikkantott, és lelkesen felmutatta meggyűrűzött ujját; House pedig félrenyelte a kortyot,
melynek következtében csöppet sem diszkréten fulladozni kezdett,
miközben Bruno méltatlankodva felvonított a zongora alatt.
A hangzavarnak House vetett véget, mikor lélegzethez jutott végre.
- Levered a tüdőm, te hülye – szólt Terence-hez, aki segítsége jeléül bőszen hátba lapogatta House-t. Allison közben kinyargalt a konyhába vízért.
- Megmaradsz? – kérdezte aggódva, egy pohár vizet dugva vőlegénye orra alá.
- Ha Teresa nem nyír ki, akkor talán – felelte rekedt hangon, köhécselve.
- Látod, a gin tonic nem öl – mondta Terence.
- Csak nyomorba dönt – vágott vissza House.
- Ezt egyetlen kutatás sem támasztotta még alá.
- Mert mindet angolok végezték! – horkant fel House.
- Csss! Halljátok? – emelte fel a fejét Allison. – Ezek…agancsok csattogását hallottam. Ti nem? – kérdezte gúnyolódva.
A két férfi egyszerre nevetett fel.
- Na jól van – vágta hátba Terence-t House.
- Jó az asszony a háznál – mondta Terence. – Különben már régen megvertelek volna.
- Miben? Sakkban?
- Teszem azt.
- Lássuk a medvét!
- Van készleted?
- Mielőtt harcba vonultok – szólt közbe Allison -, talán magatokhoz vehetnétek némi táplálékot.
- Jól főz – bizonytalanodott el House, a másik férfira nézve.
- Én meg éhes vagyok, mint a dög – morogta az válaszul.
- Addig nem adom oda a sakkot, amíg nem esztek valamit! – kiáltott fel Allison, látva, hogy ezek ketten inkább éhen halnak, semhogy előbb adják fel, mint a másik.
- Milyen erőszakos vagy… - mondta House.
- Sajnálom.
- Jó, menjünk abrakolni – állt fel House -, de utána szétszaggatlak! – címezte Terence-nek.
- Úgy sem láttam még ilyen nagy, magas férfit sírni – csúfolódott a szomszéd.
- Majd meglátjuk még azt az összecsapást – mondta Allison, mikor már az asztalnál ültek. – Csak nem akartok engem arra kényszeríteni, hogy órákig csendben üljek, és nézzelek titeket??
- Én szép vagyok – válaszolta House. – Esztétikai élmény.
- Én se vagyok éppen csúnya – rebegtette meg hosszú pilláit Terence.
- Milyen színű egyáltalán a szemed? – hajolt előre House. – Mocsárbarna?
- Étcsokoládénak szokták mondani – felelte Terence. – Látod a kis, aranyszínű pöttyöket a pupillám körül?
- Mintha valaki összemászkálta volna sáros csizmával a mocsarat – summázta House, visszazökkenve a helyére.
- A te fejed meg lila volt az imént – válaszolta Terence.
Allison kis nyüszítést hallatott, majd elkezdett kacagni.
- Jaj, ne haragudj – fogta meg House asztalon nyugvó kezét.
- Tudom, hol laksz – célozta be a villájával Terence-t a doki.
- Lefutlak – kontrázott.
- Beállítom a kutyát fél hatra – fenyegette.
- A nyakadra hozom az angol barátaimat, és teázhatsz velük, amíg be nem zöldülsz – válaszolta.
- Én meg megbízom a cégedet, hogy szervezze meg az esküvőnket – vágta oda House.
- Hogy micsoda…? – tette le a villáját Terence.
- Még nem dugult ki a füled a repülőút miatt?
- Dehogynem, csak… Nem gondoltam, hogy éppen te…
- Miért ne? Nem fogom itt átkutatni a várost. Persze, csak ha Allie is így gondolja – nézett rá menyasszonyára.
- Mióta elmondtad, hogy mivel foglalkozol, ez járt a fejemben – nézte a szemben ülő férfit.
- Megtisztelnél, komolyan – hatódott meg.
- És életben tartanád a cégemet – egészítette ki a mondatot saját elgondolása szerint House.
- Ünneprontó – szólt oda neki Terence.
- Jó kis üzletember lehetsz te – fanyalgott.
- A bevonuló zenéd lehetne Tom Jones és a Cardigans száma, a „Burning down the House” („Gyújtsuk fel a házat”), nem? – kérdezte Allisont, House-nak címezve szavait.
- Rólam még számot is írtak, de rólad? – élcelődött House.
- Hümm – szorította össze a száját a kérdezett.
- Jaj! Ettől a sok sziporkától már kápráznak a szemeim! – kapott az említett érzékszervéhez Allison.
- És mi lesz, ha folyton itt lógni, megbeszélni a „részleteket”? – az utolsó szót idézőjelbe rakta House. – Hegesztőszemüveget kell majd viselned.
- Keresünk majd valami szépet, ami illik az arcodhoz – tódította Terence.
- Mindenképp, mert nem viselném el, ha kimaradnék ezekből… Bár ha jobban belegondolok, de! – nevetett Allison.
- Biztos hogy el akarod venni? – biccentett Cam irányába Terence.
- Olyan 99,7%.
- A maradék 0,3?
- Fenntartom Angelinának, hátha rájön, hogy Brad egy vesztes – sóhajtott House.
- Naaa! – méltatlankodott Cam.
- És te? Hozzá akarsz menni?
- Olyan 99,8% - felelte, House-t méregetve.
- A maradék 0,2?
- Ha Brad rájönne, hogy Angelina megcsalja egy morcos dokival.
- Hahahaha – mondta House.
- Nos, bogárkáim – nyomta meg a megnevezést Terence, felállva az asztaltól -, meg kell osztanom az örömhírt a társammal. Igazából azt hiszem, attól jobban fél, hogy visszamegyek, mint attól, hogy a céget vágom gallyra – mélázott el.
- Megérteném a srácot – állt fel House is.
- Nem kételkedtem – rázott kezet House-szal. – Egy élmény volt – tette még hozzá.
- Máskor is gyere – ölelte meg Cam.
- Mint alkalmazott?
- Mint barát – válaszolta House.
- Rendben. – nézett rá hosszan. - Jó éjszakát! – köszönt el, és bezárta maga után az ajtót.
- Látod hogy kedveled! – táncikálta körbe House-t a lány.
- Jó, jó, jó, lehet benne valami – ismerte el.
- Istenem, micsoda két csudabogár vagytok – huppant le a kanapéra.
- Meglepő?
- Nem.
- Wilsont is meghívjuk legközelebb, és kikészítjük ketten a csávót – tervezgetett House.
- Bolond – húzta le maga mellé a járkáló férfit.
- Jó este volt – dünnyögte House, a vállára húzva Camet, és a hajába fúrva arcát.
- Akkor elrugaszkodtunk a startvonaltól?
- El.
- És mikor legyen az esküvő?
- Mennyi idő kell az ilyesmihez?
- Gondolom…fél év, egy év – cirógatta House combját.
- Akkor annyi – csókolta meg a lányt.
P. G. Wodehouse - Folytassa, Jeeves!
“Sose felejtem el azt a reggelt, amikor beállított. Úgy esett, hogy előző este egy kicsit emelkedett hangulatú vacsorán vettem részt, ennélfogva jócskán meg voltam roggyanva. A tetejébe még épp azzal foglalatoskodtam, hogy megpróbáljak elolvasni egy könyvet, amit Florence Craye-től kaptam. Tagja volt az Easebyben összesereglett társaságnak, és két-három nappal azelőtt eljegyeztük egymást. A hét végére kellett volna visszaérkeznem, és tudtam: elvárja, hogy addigra elolvassam a könyvet. Tudják, piszkosul ráhajtott, hogy fölcibáljon engem a maga értelmi szintjére. Csodálatos volt a profilja ennek a lánynak, de látszott rajta a komoly elszántság. Nem tudom maguknak jobban lefesteni a helyzetet, mint ha megmondom, hogy a könyvnek, amit kölcsönadott, az volt a címe: Etikai elméletek tipológiája, és amikor találomra felütöttem valahol, az oldal így kezdődött:
A beszédben manifesztálódó posztulátum vagy közmegegyezés természetesen koextenzív, mind a benne foglalt obligációkban, hiszen a nyelv a szociális organizáció eszköze, mind pedig a kifejezni szándékozott tartalom tekintetében.
Ez mind tök totál így van, vitán kívül, de azért valahogy nem ez az, amivel korán reggel rá lehet rontani egy másnapossággal kínlódó pasasra.
Mindent elkövettem, hogy átrágjam magam ezen a remek olvasmányon, amikor megszólalt a csengő. Lekászálódtam a kanapéról, és ajtót nyitottam. Egy fekete hajú, tiszteletteljes ürge állt odakint.
– Az ügynökség küldött, uram – mondta. – Úgy értesítettek, hogy önnek inasra van szüksége.
Egy sírásónak speciel épp jobban örültem volna, de azért azt mondtam, tántorogjon be, mire ő úgy suhant be az ajtón, mint a nesztelen, gyógyító, enyhe szellő. Ez mindjárt lenyűgözött. Meadowesnak lúdtalpa volt, és dobogott vele. Ennek a fickónak meg mintha egyáltalán nem is lett volna lába. Egyszerűen csak beáramlott. Az arca komoly volt és együttérző, mintha ő is tudná, mivel jár a srácokkal vacsizni.
– Bocsánat, uram – mondta lágyan.
Aztán mintha egyet villant volna, és a következő pillanatban már nem volt ott. Hallottam, hogy kint molyol a konyhában, aztán megjelent egy tálcával, s azon egy pohárral.
– Ha ezt meginná, uram – mondta olyan hangon, ahogy a királyi háziorvos beszél a gyengélkedő trónörökös betegágyánál, miközben belenyomja a szíverősítőt. – Ez a készítmény a saját találmányom. A színét a Worcester szósz adja. A nyers tojás teszi táplálóvá. A pirospaprika kölcsönöz neki erőt. Az urak azt állítják, hogy rendkívül serkentő hatást gyakorol rájuk egy-egy hosszúra nyúlt éjszaka után.
Aznap reggel mindenre rábuktam volna, ami mentőövnek néz ki. Lenyeltem az anyagot. Egy pillanatig úgy éreztem, mintha valaki bombát robbantott volna a koponyámban, és most égő fáklyával haladna lefelé a gigámon, de aztán egyszerre minden nagyon rendben lett. A nap besütött az ablakon, a fák lombja közt madarak ricsajoztak, és úgy általában, újólag felvirradt a remény.
– Alkalmazom magát – mondtam, mihelyst képes voltam mondani valamit.”
…
“Egyre világosabban láttam, hogy ennek a pokoli kölyöknek ki kell tennem a szűrét üstöllést, de legalábbis azonnal. A csomagot a hátam mögé rejtettem, nem hiszem, hogy meglátta, de gyorsan oda akartam jutni ahhoz a komódhoz, még mielőtt valaki más is megjelenik.
– Én nem vesződnék azzal a rendcsinálással – mondtam.
– Én szeretek rendet csinálni. Egyáltalán nem esik nehezemre, komolyan.
– De már most is egész rend van.
– Nem annyira, mint utána lesz.
Ez már totál rohadt helyzet volt. A srácot kinyírni nem akartam, de nem láttam más módot, hogy eltegyem az útból. Rátapostam a szellemi gázpedálra. Az agyam vadul felpörgött. Támadt egy ötletem.
– Volna egy sokkal jobb cselekedet, amit megtehetnél – mondtam. – Látod ott azt a doboz szivart? Vidd le a dohányzóba, és csippentsd le a végüket a kedvemért. Rengeteg fáradságtól kímélnél meg. Pucolás, kiskomám.
Enyhén kétkedőnek látszott, de pucolt. Én egy fiókba löktem a csomagot, bezártam, bezsebeltem a kulcsot, és máris jobban éreztem magam. Lehet, hogy nem vagyok nagy lumen, de egy görényképű kiskölyök eszén túl tudok járni. Visszamentem a földszintre. Épp amikor a dohányzó ajtajához értem, kivágódott rajta a kis Edwin. Úgy véltem, ha igazi jó cselekedetet akarna véghezvinni, felkötné magát.
– Már csippentem – jelentette.
– Csippentsd csak! Csippentsd!
– Hogy szereted, ha nagyon le van csippentve, vagy ha csak kicsit?
– Közepesen.
– Jó. Akkor megyek.
– Nagyon helyes.
Elváltunk egymástól.
Akik értenek az efféléhez – detektívek meg ilyenek –, megmondhatják, hogy nincs a világon nehezebb, mint megszabadulni a hullától. Emlékszem, sráckoromban meg kellett kívülről tanulnom egy verset, egy bizonyos Eugene Aram nevű pofáról, aki irgalmatlan pácba került, hasonló ügyben. A kérdéses költeményből csak egy részletre emlékszem, amelyik így megy:
„Ta-tam, ta-tam, ta-tam-ta-tam,
Leszúrtam, tam-ta-tam!” “
…
” – Bertie-ről van szó.
Ennek az undorító kis Edwinnek a randa hangja volt! Egy pillanatig nem tudtam, honnan jöhet. Aztán rájöttem, hogy a könyvtárból. Sétám során alig pár méternyire kerültem a nyitott ablaktól.
Gyakran tanakodtam azon, vajon hogyan csinálják ezek a palik a könyvekben – mármint azok, akiknek pillanatok műve elvégezni azt, aminek legalább tíz percig kellene tartania. Most meg tényleg csak pillanatokba telt elnyomni a cigimet, egy röpkét káromkodni, ugrani egy tízmétereset, bevenni magamat a könyvtár ablaka alatti bokorba, és ott állni, a fülemet hegyezve. Olyan biztos voltam benne, mint a halál, hogy rohadt dolgok vannak folyamatban.
– Bertie-ről? – hallottam Willoughby bácsit.
– Bertie-ről és a csomagodról. Hallottam, hogy az előbb erről beszéltetek, Énszerintem nála van.
Ha most elmondom, hogy épp amikor ezek a borzalmas szavak elhangzottak, egy ismeretlen fajtájú, jókora bogár pottyant a bokorból hátul a galléromba, és meg se mertem mozdulni, hogy felmorzsoljam, ebből tudni fogják, hogy elég rohadtul éreztem magam. Mintha minden összeesküdött volna ellenem.
– Mit beszélsz, fiacskám? Alig egy perccel ezelőtt tárgyaltam meg Bertie-vel a kézirat eltűnésének rejtélyét, és saját bevallása szerint éppoly tanácstalanul áll a kérdés előtt, mint jómagam.
– Na, én meg ma délután benn jártam a szobájában, jócselekedet-ügyben, és amikor bejött, egy csomag volt nála. Megláttam, pedig próbálta a háta mögé dugni. Aztán megkért, hogy menjek le a dohányzóba, és csippentsek neki szivarokat; két perc múlva ő is lejött, és nem volt a kezében semmi. Úgyhogy a csomag biztos a szobájában van.
Úgy tudom, szántszándékkal tanítják ezeket a rohadék kiscserkészeket arra, hogy fejlesszék a megfigyelő-képességüket meg a következtetőkészségüket, meg ezeket a dolgokat. Baromi udvariatlanság és figyelmetlenség, énszerintem. Nézzék csak meg, mekkora bajok származnak belőle.”
Mobáááájl
Elképzelhető, hogy a telefonomra jobban hat a gravitáció, mint az összes többire együtt véve? Vagy akár rám?? Pedig én vagyok a nagyobb, de most nem viccelek.
Eddig volt *kidugott nyelvvel fejszámol* négy mobilom, ez az ötödik..dehát valami borzasztó. Fel akarom venni az asztalról és leesik. Utána nyúlok és a földre vetődik. Rádobom az ágyra és tigrisbukfenccel padlót fog. Igen, kemény matracon alszom.
Vagy csak magaslati neki a levegő? Mikor megvettem, utána néhány héttel szaladtam a lépcsőház ajtajához, ez a kis mocsok meg fogta magát és kiugrott a zsebemből. Végigszánkázott az aszfalton. Azóta sem begyógyult sebeket szerzett, én meg nehézkesen mozgatom a jobbik oldalamat az agyvérzés miatt.
Hát így. Utálom, mert azt hittem, ő lesz A TELEFON. De mégsem..Telefonmániás (is) vagyok, de szerintem már tettem erről említést korábban.
Ez az egyetlen hibám a több száz másik mellett. De miket is beszélek, hisz én pörfikt vagyok! Az utolsó három mondatot úgy letagadom, mint a szél a budiajtót, azám.
Zanza II.
Néha megkérdezném anyukámat, hogy Miért szeretsz te engem? Nem kötelező, mert hát van sok szülő, aki nem teszi. Nem vagyok rendes, nem vagyok jó tanuló, nem vagyok egy „bezzeg” gyereked. Csak várok, begubózva a szobámban, várva az éjszakát, amikor lelkiismeret-furdalás nélkül álmodhatom. Nem kaptam meg az isteni szikrát, hogy mihez is kezdjek magammal. Te meg mégis szeretsz, akármilyen vagyok. Sokszor csináljuk azt, hogy mikor én kigondolok valamit, mielőtt kinyitnám a számat, ő kimondja, amit én akartam. És fordítva is működik. Gondolok egyet, és viszek be innivalót neki, ő pedig mosolyog, mert pont akkor akart szólni. Vagy mikor fel akar hívni, én hívom fel.
Édesapámmal mostanában lett jó a kapcsolatom, még ha nem is mondható bensőségesnek. Néha zavarban vagyok, nem tudom, mit mondjak neki. Mindig szoktam csinálni neki zenei cédét. Csak figyelem, hogy melyik számot hangosítja fel, megjegyzem és kiírom. Vele az a hasonlóságom, hogy ő sem tud énekelni.
Az éneklés nem felszabadítóan hat rám, ha mások is ott vannak, hanem épp fordítva. Zavarba jövök és úgy érzem, mintha gombóc lenne a hasamban, elpirulok és izzadni kezd a tenyerem. Pedig anya szépen és szívesen énekel,,, nem tudom, miért nem ezt örököltem tőle. a hülye anyajegy helyett. Ja, apától van még a csontos térgyem, amire vigyáznom kell, mert könnyen gallyra mehet, mint ahogy az övé is rossz. Közös kedvencünk a Pink Floyd-tól a High hopes. Anya erre azt szokta mondani, hogy hogyan lehet ilyen zenét hallgatni, de mi csak legyintünk. Ő magyar zene fan. Cserháti a favoritja, meg a Kimnovak Gyémánt című száma. Én gondolkoztam azon, hogy mi az all time 10 kedvenc zeném, de nagyon nehéz, mert beleszólnak az aktuális zenék, amikről pedig nem lehet tudni, hogy akár egy év múlva is meghallgatnám-e őket.
A lövészet az én sportom, mindamellett, hogy már lassan tíz éve nem volt a kezemben fegyver. Mindig gondolok rá, hogy visszamegyek, de úgysem fogok. A pisztolyt szerettem, a puskát nem annyira, de azzal is kellett mennem versenyre, mert nem volt meg a csapat. Emlékszem, hogy rám szólt a felügyelő, hogy vegyem le a karórámat ( akkor még az a nagy, vastag szíjas adidas órám volt), nehogy megtámassza a csuklómat. És ahol voltunk versenyen, Pesten, az öltözőben a gázpalackra j-vel volt felírva, hogy Tűzveszélyes. Mindig ha rágondolok arra a versenyre, nem az jut eszembe, ahogy felemelt kézzel célzok, hanem ez, hogy TŰZVESZÉJES. Meg hogy az edzőm bekiabált, mikor volt az eredményhirdetés, és mi lettünk a harmadik helyezettek (kétszer voltam, mindkétszer harmadik helyezettek lettünk országos szinten), hogy „Jön, csak öltözik!!”. Persze ez úgy jött ki, mintha akkor kapcsolnám a melltartómat, holott a kabát vettem le, mert azt hittem, nem értünk el fotós előtt vigyorgó-helyezést.
Szeretem a lőtér illatát, az olaj és a lőszer szagát, meg az elsütött fegyverek kipárolgását. Néha, mikor az orromba idéződik ez a szag inkább, mint illat, akkor valahogy megmelegedik a szívem körül. Ott két pasi volt, akikben szájtátósan beleestem, a csorbaferi meg a kormányferi. Barátok voltak, és így visszagondolva, fogalmam sincs, miért voltak ilyen hatással rám. De mind a kettőbe szerelmes voltam, és egyikkel sem tudtam volna mit kezdeni, mert nagyhangú szájhősök voltak, akiket, ha mondhatom így, felnőtt fejjel messzire elkerülök, vagy legalábbis férfiként nemigen veszem számításba őket.
Rajzolni is szoktam, bár egyre ritkábban. Nem embereket, tárgyakat, mert olyanokat nem tudok, hanem nonfiguratív ábrákat. Az egész azért nem csak firka a lap szélén, mert van porkrétám és rajztömböm is. Annak, hogy verseket írjak, továbbra sem tudok ellenállni, nem is nagyon akarok, bár tudom, hogy nem túl jók. Néhanapján elkapok valamit, de ennyi. Csak van olyan, hogy muszáj írnom, csak muszáj, és nem tudok mint tenni. Amúgy is írásközpontú vagyok, sokkal jobban és könnyebben kommunikálok írásban, mint szóban. Valahogy akkor nem vagyok ott, nem kell engem látni, nem néz senki a szemeimbe, és nekem sem kell senkiébe. Szóban nehezen mondok nemet, írásban már könnyebben, de úgy sem könnyen.
Írónak kellene lennem, hogy kiírhassam magamból ezt a sok érzést és gondolatot, ami néha rám telepszik, elszorítja a torkomat és feketébe öltözteti a jövőt, vagy éppen azokat, amiktől csutkára tekerem a hangfalat és felinnám a napfényt. Könyv, ami én vagyok és mégsem, amit bólogatva lehet olvasni, hogy nahát, én is éreztem már így, vagy a kezeid között forgatni, hogy hmm, ez meg mi akart lenni? Még 6-7 éve gondolkoztam egy könyvön, de mindenképp bűnügyin!, és eljutottam odáig, illetve hát azzal kezdtem, hogy a porcelán macskafigura lesz mindennek a kulcsa, de tovább nem.
Néha olyan élénken álmodom, hogy szinte érzem az illatokat és a fényt, vagy a másik bőrét a tenyerem alatt, máskor meg nem látom az arcát, vagy valaki másé van ott. Ez mindig kizökkent és megzavar, mérges is vagyok, hogy mit keres itt ez+az, mikor amazzal akartam álmodni. Két vagy három visszatérő álmom van, de nem tudom őket még megfogalmazni sem, nemhogy leírni. Bár az egyik olyasmi, hogy forog velem körbe-körbe az ágy, én kapaszkodom a széleibe, a hátamon fekszem, és mikor elkezdek szédülni, arra mindig felriadok. Most is látom magamban, de inkább csak sejtem. Ha álmodom, akkor ismerek rájuk.
Hiszek a szellemekben, a lelki társban és a lélekvándorlásban. A szellemekkel kötöttem egy egyezséget, hogy én tiszteletben tartom őket, de ők csak abban az esetben mutatkozzanak előttem, ha a soraikban akarnak üdvözölni. Tudom, hogy nekem is van egy lelki társam, aki úgy tűnik, messze van, de én megtalálom. Hasonlítani fog rám, még talán külsőben is, de a lelkében egyértelműen. Zene, könyv és egy cseppnyi depresszió meg kishitűség a mosoly és poénok mögött – na az lesz az én pasim, akárki meglássa!
Halak
Á, nagyon jó! Mindjárt kifejtem bővebben.
Múltkor itt kolbászoltam reggel, és eszembe jutott, hogy az álmodtam valamelyik este (fő a pontosság, aranyat ér), hogy kiszámoltam a kis táblázatomban, hogy nekem akkor mi is az aszcendensem. Mert hogy van olyan táblázatom, igen igen. A szülők között ugyan nem volt egyetértés, mert apa szerint egy félórával hamarabb, anya szerint eggyel később születtem, de végül maradtam az anya szerinti 5:30-nál. Imígyen rájöttem, hogy nekem a Halak az aszcendensem. Kérlek, ne, ne borulj horkolva a billentyűzetre!
Eddig mindig a halálba szekáltak azzal, hogy én Kos vagyok, és mint ilyen teljesen kilógok a fajtámból, mert NEM szeretek mindenhol ott lenni, és mindent elintézni, és NEM szeretem a piros színt, és NEM támadom le azt a fiút, aki épp tetszik mindenféle előzetes elgondolás nélkül (még azzal sem, haha).
Csak addig piszkálta a csőrömet, hogy utána néztem, és hát láss csodát! Az biztos, hogy minimum 90%-om Halak, a többi lehet Kos, de annál több nemigen. Mondjuk nőnemű felmenőm szerint már az óvodában én voltam az aranyhajú megmentő, mert ha valami gazságot orrontottam, rögvest ott termettem műanyag paripámon, és jól a seggére vertem az elkövetőnek, lány létemre, igen! Én voltam Piszkos Henriett az elmondások szerint.
Teljes megnyugvást jelent, hogy mégsem vagyok csodabogár. De tényleg, minden itt van. A kis elvonultságom, a természetfeletti érdeklődésem, és hogy hajlamos vagyok a plátói szerelemre (most mit szégyelljem, ha így van), és a Tökéletest keresem, az Ideálist, persze kapcsolatban is idealizálom a páromat (no comment).
Mondjuk érdekes, hogy a Kos szerint veszett jó vezető lennék, a Halak szerint is, de azzal kitétellel, hogy olyan megértő lennék, hogy én végezném el az összes munkát, és még meg is köszönném a segítséget.
Ez az egész nem azt jelenti, hogy azzal indítok el egy társalgást, hogy Helló, neked mi a csillagjegyed? Szó sincs róla. Csak most éppen fellángolt az érdeklődés bennem.
Abban nem hiszek, hogy ez a csillagjegy azzal illik össze, azokkal szóba se állj, vagy ha egy jót akarsz veszekedni, menj ehhez meg ehhez. Saját példámon is látszik, hogy nem az határozza meg, ki milyen, hogy melyik az elsődleges csillagjegyed. Meg egyébként is. Ez csak egy szelet az egészből.
Jah, és tegnap visszatért Ház, avagy House! Ma már meg is néztem a 4×13-at, és tök jóóóó volt, hogy érzékeltessem az elragadtatásomat.
Nagyon nagy arcok, Wilson/House a kedvencem az egészből. Olyan szöveget tudnak nyomni egymásnak, hogy a padlón fetrengek.