Napló
Hiányzol. Hiányzik az érintésed. Hiányzik az illatod. Lassan eltűnik a párnáról…Lassan eltűnik a ruhádról. Hiába mászkálok itthon a pulóveredben, már nem az igazi.
Te viszont az vagy. Hogy mi? Hogy ki? Az igazi. Nekem. Senki másnak. Nekem.
Tudom én, hogy volt más is…Remélem csak múlt idő már…Nem gondoltam, hogy cölibátust fogadj miattam, nem. Képzeld, ahogy írok, itt repked egy szúnyog felettem…Édes az illatom, hm? Nem. Nem zártad el magad. Én értem. Csak én tudtam ilyet megtenni.
Várni rád. Mert tudtam, hogy jössz. Te nem voltál biztos bennem? Bár téged ez nem érdekel. Csak szuszogsz egy mélyet. Pedig tudod, nem is hülyeség!
Ma olyan jót nevettem. A könnyem folyt belé. Megtaláltam azt a képet, amin te és Peti…Tudod…nem, leírni sem tudom, ha csak rágondolok, elkezdek nevetni.
De te tudod. Hogy miért pont mi ketten? Nem tudom. Látod, ezt nem tudom. Miért így, és miért most? Ezt sem. Ma olvastam egy cikket, azt írta, minden lélek, mielőtt megszületik, kiválasztja a szüleit, a barátait és az igazit. Na már most. A szülőkkel és az igazival még egyet is értek, de a barátokkal? Őket hogyan? Talán azért szeretted a technikát, hogy összeütközzetek Petivel azon a dombon, és barátok legyetek? Vagy én, én azért szerettem az irodalmat, hogy találkozzam Bettivel afelett a könyv felett?
Hát ennyi lenne? Minden kis mozzanat? Ha idegesebb vagyok, most leütöm azt a szúnyogot, és ahogy rácsapok, megbotlom az ágyban (azt mondanád: Mindig azt mondta, hogy rossz helyen van, de én nem figyeltem rá..), és nyakam szegem? Vagy mert csak ülök itt, mindjárt rám zuhan a fal?
Nem tudom én ezt. Te sem tudod. De annyit akartam írni csak, hogy Szeretlek. Tudod? Hiányzol. De ezzel kezdtem az egészet.
Tudhattam volna, milyen törékeny az élet. Féltem is, néha. Féltettelek, állandóan. De azt mondtad, nincs baj, bírod te! Én meg csak elengedtelek, és reméltem, hogy tényleg nincs baj. És hogy MAJD kipihened magad. MAJD lesz egy olyan nap, mikor nem fáradtan jössz haza. MAJD.
Elvétettük volna azt a MAJD-ot? Miért nem szólt, hogy itt van? Miért nem vettük észre? Mert eltűnt. Valahová elreppent, és már múlt idő is volt. És nem tehettünk semmit. De érezted te is, én is, hogy elmúlt. És te rám néztél, én vissza rád, megcsókoltál, és úgy éreztem, semmi sem baj, lesz még nekünk MAJD-unk. Lesz még.
Mindig jövő időben éltem. Mindig vártam, mikor fogsz jönni. Mikor fogunk együtt élni. Mikor fogunk veszekedni? Mikor fogunk éjszaka az ablakban ülni, egy takarót a hátunkra csapni, fújni a füstöt és nézni a Holdat, és kuncogni és cirógatni?
Vártam valamire, ami elmúlt, de nem tudom mikor…Sok minden van, ami hirtelen múlt idő lett, a jövő idő már csak a holnapot jelenti, kibírni, amíg felkel a Nap. Nem jó a sötétben, úgy érzem, szól hozzám, pedig nem lenne szabad…ezt nem lenne szabad… Kinyújtom a kezem, hátha megfogod, belecsókolsz a tenyerembe, ahogy szoktál, magadhoz húzol. Én a válladra teszem a fejem (pont oda illik), te belefúrod az arcod a hajamba, és tudom, hogy minden jól van. De miért nincs ez így?
Mikor voltam a legboldogabb? Te mikor voltál? Én is akkor. Ha nem mondod meg, és nekem kell választani, akkor…Azt mondom, akkor, mikor rájöttem, hogy szeretlek. Csodálatos reggel volt. Egész éjjel veled álmodtam, de nem tudtam, miért. Aztán…nem is tudom, hová mentem, de mentem valahová. Hirtelen feltűntél az utca túlsó végén. És akkor már tudtam. Ott voltál, magasan, a fekete napszümevegben, szépen megfésülködve, megborotválkozva, farmerban, és a fekete pólódban, és tudtam. Tudtam, hogy te vagy az. Hirtelen a térdem levegővé vált, meg is bicsaklottam. Próbáltam úgy csinálni, mintha megbotlottam volna valamiben, de hát egy sima járdán mentem, sajnos…Na nem baj, már azt gondolom. Persze akkor azt hittem, elsüllyedek, és szidtam magam, hogy lehetek ilyen ügyetlen, pont előtted!? Rajtam is napszemüveg volt, talán így nem láttad, hogy csillognak a szemeim. Remélem mire oda értem melléd, már nem voltam olyan piros, mint a láng. Soha nem mertem megkérdezni tőled, emlékszel-e erre. Féltettem ezt az emléket, tőled. Mert ha csak azt mondod, hogy nem emlékszel, egy világ omlik össze bennem, azt hiszem. Inkább nem kérdeztem meg sosem. Most már kíváncsi lennék. Most már akár tudhatnám is. Elolvasnám a naplódat! De miért is nem írtál? Nekem készíthettél volna. Megtaláltam a fiókodban a levélkéimet, nehogy azt hidd, hogy nem! Mondhattad volna. Azt hittem, csak begyűrted őket valahová, vagy egyszerűen elhagytad…De nem. Ott voltak mind, egymás után. Úgy örültem neki.
Mennyi mindent nem tudok, Istenem! És mennyi minden van, amiről nem tudom, hogy nem tudom. Így biztosan jobb. Nem fáj annyira. Már tudok beszélni a fájdalomról. Eddig benne éltem. Most is, de már…nem tudom ezt sem. Én most mondhatom. Mindent mondhatok. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. Mondhatom? Mit mondjak, ha nem vagy itt, hogy meghallgass? Kinek mondjam el? Senkinek nem akarom elmondani, csak neked. Neked, egyedül.
Mindjárt rám szólnak, hogy menjek innen…Nekem ezt be kell fejeznem, hogy holnap megmutassam neked.
Felolvasom, jó? Szerintem hallani fogod. Nincs az a márvány- és kőlap, ami meggátolhatná, hogy eljusson hozzád a szerelmem. Holnap gerberát viszek. Sárgát, mert az illik a szürke laphoz. És a szép kék szemeidhez.
Éjfél
Hallottam, ahogy megállt az autó a ház előtt.
Lecsaptam a kezeimben lévő könyvet, amiben valójában az elmúlt órák során, ahogy telt az idő, egyre kevesebb sort tudtam felfogni, míg végül inkább alibiból tartottam csak magam előtt.
Odaszaladtam az ablakhoz, persze csak úgy, hogy Ő ne lásson, ha felnézne. Láttam, ahogy kiszáll a taxiból, és bizonytalan léptekkel elindul az ajtónk felé.
„Részeg” – csodálkoztam el. És mérges lettem, mert szó sem volt ilyen kilengésről… Nem tartom rövid pórázon, de azért mégis! Részeg!
Leviharzottam az emeletről, és az előszobában vártam rá, készen arra, hogy istentelenül leteremtsem.
Belépett az ajtón, ügyetlen kézzel kihúzta a zárból a kulcsot.
Rám mosolygott. – Szia Édesem! – köszöntött.
- Hol voltál eddig? – kérdeztem. Igazából…megkönnyebbültem, hogy hazaért.
- A fiúkkal – tett egy bizonytalan kört a kezeivel.
Hozzám lépett, és valami furcsa, erős tűz égett a szemeiben.
Egyszerre volt elborzasztó és izgató.
Megcsókolt engem; gin és dohányíze volt.
Megbizsergetett a gondolat, hogy Ő az, de mégsem…
Magához húzott, határozottan, és nem volt lassú, vagy bizonytalan, ahogy ezt egy részegtől várnád.
Erős volt, és éreztem, hogy alig várja, hogy megkaphasson.
Még soha nem élveztem ennyire.
Azt hiszem, az volt olyan jó benne, hogy büntetlenül megcsalhattam, hiszen Ő volt, de mégsem. Még soha nem volt részeg a két év alatt, mióta együtt élünk. Soha.
Én eddig azt hittem, aki be van rúgva, annak nem áll fel. Kis naív, igaz?
Hát egy frászt nem. Úgy állt, sejtésem szerint mikor már meglátott, ahogy az elő van írva.
Gyönyörű volt, ahogy kapkodott utánam, én pedig behunytam a szemeit, és elképzeltem, hogy ez most nem Ő. Nem képzeltem senki konkrétat, hiszen az utolsó csepp véremig szerelmes vagyok belé, de mégis.
Idegen és izgalmas volt az érintése, és ez engem nagyon felizgatott.
Halvány bűntudat suhant át rajtam, hogy „Ezt egy rendes nőnek nem illik…”, de azt gondoltam, a francba, már miért nem illene? A saját pasimmal már talán azt csinálok, ami jól esik, nem?
Ekkor belecsókolt a nyakamba, és magához szorított úgy, hogy hirtelen elakadt a lélegzetem.
Mindig finom és gyengéd szerető volt, és nekem ezen az éjszakán, mikor minden RENDES asszony hárpiává vált volna, és ordibálna a részeg urával, szóval nekem ezen az éjszakán kellett rájönnöm, hogy ez az. Ez az!
Ez az erő, ez a kérlelhetetlenség, amivel elveszi magának azt, amit akar…ez nekem kell.
Ki vagy Te?
Ki vagy te, te furcsa manó?
Megszabadítottál és leláncoltál.
Felékesítettél és lecsupaszítottál.
Nem együtt nőttünk fel, mégis egy dolgot szeretünk, egy zenére dobban meg a szívünk.
Miért hasonlítunk így egymásra?
Lehetetlen alak vagy, egy síró bohóc, komoly gyerek.
Miért választottál olyan gyűrűt kezedre, mint amilyet én adtam volna Neked?
Miért van egy helyen nyakunkon az anyajegy?
Miért hasonlít kezed az enyémhez?
Miért keresem okát, hogy miért szeretlek?
Elveszek azokban a nagy, okos, lélekkel teli szemeidben.
Nem gondoltam soha, hogy van egy ilyen férfi, mint Te. Most megtaláltalak és félek.
Félek, hogy én nem az vagyok, akire te vártál.
Karcsapások
Úszol a tengerben.
Innen inkább a sivatagba vágynál.
Úszol, de nem csak kedvtelésből, az életed múlik a következő karcsapások bármelyikén.
Mire kellett volna gondolnod, cikázik át az agyadon, mikor már a homokban lihegsz.
Arra, hogy nem láthatod a családodat? Hogy megint veszekedtél Vele, mert összebarmolta a konyhát, mikor szereted azt a marhát??
Esetleg arra, hogy nem mondtad meg nekik, hogy hamvasztást akarsz, mert úgy gondoltad, messze a vég?
Szerintem meg arra, hogy ha ezt megúszom…
Esküszöm, ha még kettőt tudok csapni, hogy nem omlik rám a vízfal, én boldog ember leszek.
Ott az a rohadt part, már mindjárt itt van, győzködöd magad, még néhány kibaszott karcsapás, és ott vagyok.
A kurva életbe, én ÉLNI AKAROK!!
Hát erre gondolj.
Mindig ott van a part a közeledben. Ne add fel.
Mostanában nehéz álmodnom…
Mostanában nehéz álmodnom.
Ha el is alszom, az álomkép kisiklik kezeim közül; nem tudok sokáig egy bizonyos álomban maradni.
Érintés és illatok nélkül. Néha már álmomban is tudom, hogy álmodom,
holott eddig úgy evickéltem ki a reggel partjaira, mint egy hajótörött.
Hiányzik az illatod. Hiába lélegzem mélyeket, az itteni levegőt érzem, nem a te testedét. Szeretnék most is a válladhoz bújni, és beszívni bőröd illatát.
Nem érzem az ujjaim alatt arcod vonalát, hiába simítom végig kezemmel.
Nincs tenyeremben ádámcsutkád emléke.
Kívülről nézem a jelenetet, ahol két ember öleli egymást. Pedig azok ketten te vagy és én.
Néha már az arcodat sem látom. Ettől megijedek – azt hiszem ez annak a jele, hogy nem szeretlek többé, vagy nem úgy, mint eddig.
Félek, hogy elveszítelek, hogy egyszer nem lesz baj, hogy mást ölelek. Álmodtam már ilyet,
és nem volt jó érzés. Sajnálom, de még öntudat nélkül is hűséges vagyok hozzád…
Milyen buta az ember, milyen hamar elfelejtem az arcodat. A lényed itt van velem,
de nem tudom felidézni a tekinteted. Hallom a hangodat, de nem tudom, mikor mondtad és mire,
csak visszhangzik a fejemben, és nem tudom kitalálni, hol hallottam ezt tőled…
Milyen nevetséges könnyű ezt elfelejteni, és milyen nehéz a szerelmet kitörölni.
Hányszor elhatároztam már, nem szeretlek tovább!, de mindig édes kudarcot vallottam.
Azt hiszem, csak azért teszem, hogy kipróbáljam, tényleg szeretlek-e még, vagy csak megszoktalak.
De érzem a lelkemmel, hogy te vagy a társam, bármit csinálok.
Érted jöttem a világra, hogy veled hagyjam el ezt a helyet egyszer.
Remélem számolatlan időnk van még addig, mert a töredékét tettük meg a dolgoknak, amiket szerelemtől simogató éjszakákon elterveztünk.