Mostanában nehéz álmodnom…
Mostanában nehéz álmodnom.
Ha el is alszom, az álomkép kisiklik kezeim közül; nem tudok sokáig egy bizonyos álomban maradni.
Érintés és illatok nélkül. Néha már álmomban is tudom, hogy álmodom,
holott eddig úgy evickéltem ki a reggel partjaira, mint egy hajótörött.
Hiányzik az illatod. Hiába lélegzem mélyeket, az itteni levegőt érzem, nem a te testedét. Szeretnék most is a válladhoz bújni, és beszívni bőröd illatát.
Nem érzem az ujjaim alatt arcod vonalát, hiába simítom végig kezemmel.
Nincs tenyeremben ádámcsutkád emléke.
Kívülről nézem a jelenetet, ahol két ember öleli egymást. Pedig azok ketten te vagy és én.
Néha már az arcodat sem látom. Ettől megijedek – azt hiszem ez annak a jele, hogy nem szeretlek többé, vagy nem úgy, mint eddig.
Félek, hogy elveszítelek, hogy egyszer nem lesz baj, hogy mást ölelek. Álmodtam már ilyet,
és nem volt jó érzés. Sajnálom, de még öntudat nélkül is hűséges vagyok hozzád…
Milyen buta az ember, milyen hamar elfelejtem az arcodat. A lényed itt van velem,
de nem tudom felidézni a tekinteted. Hallom a hangodat, de nem tudom, mikor mondtad és mire,
csak visszhangzik a fejemben, és nem tudom kitalálni, hol hallottam ezt tőled…
Milyen nevetséges könnyű ezt elfelejteni, és milyen nehéz a szerelmet kitörölni.
Hányszor elhatároztam már, nem szeretlek tovább!, de mindig édes kudarcot vallottam.
Azt hiszem, csak azért teszem, hogy kipróbáljam, tényleg szeretlek-e még, vagy csak megszoktalak.
De érzem a lelkemmel, hogy te vagy a társam, bármit csinálok.
Érted jöttem a világra, hogy veled hagyjam el ezt a helyet egyszer.
Remélem számolatlan időnk van még addig, mert a töredékét tettük meg a dolgoknak, amiket szerelemtől simogató éjszakákon elterveztünk.
Mese egy lányról
Dőlj hátra, pihenj, mesélek addig egy lányról neked.
Szeretett egy fiút teljes szívből, átadta a lelkét, de a tengerek nem lettek kisebbek, és ők nem tudtak közelebb kerülni egymáshoz.
Ez a lány elhatározta, hogy nem szereti őt tovább.
Hetekig nem gondolt rá. Próbálta kordában tartani gondolatait.
Álomtalanul aludt, fáradtan ébredt.
Rájött, hiányzik neki a szerelme, nem egész nélküle.
Nem adta fel, de elcsitította a lelkében a szerelmet.
Mint egy kúthoz, úgy járt hozzá, ha erőre volt szüksége, felidézte az arcát, hogy tudja, hová tart.
Elment a férfi hazájába.
És most itt ül vele szemben, mérhetetlen, határtalan lobogással, szerelemmel, örömmel a belsejében, és mosolyogva nézi azt a szempárt, ami miatt nem találta a békéjét hónapokon át, amikben bízva eljött, hogy belenézzen ezekbe a szemekbe, és megérintse a gazdájukat, hogy megerősítse, amit végig érzett magában.
Hogy Te vagy az a férfi, aki itt kavargott bennem,
kimondatlan sóhajokban és vágyakban.
Karácsony
Ültek az asztal körül. Finom ételek, ínycsiklandó illatok.
Karácsony.
Együtt díszítették fel a kis lakást, lázas izgalommal, mint a gyerekek.
A lány mézédesen mosolygott, mikor meglátta a fiú kipirult és büszke arcát, kezei között a fával, melynek törzsét sikerült a tartóba faragnia.
Első közös karácsony, kettesben.
Csipegették az elejtett szavakat, a sóhajtó pillantásokat egész évben, hogy most igazán olyan ajándékot adjanak, amire a másik vágyik.
Halkan szólt a zene, közösen válogatták össze a számokat a lemezre.
Minden tökéletes lett.
Reggel cinkosan egymásra néztek, aztán ki - ki hangos torokköszörülés mellett elvonult ajándékot csomagolni.
Ünnep volt kívül, még a hó is rákezdett az utolsó pillanatban.
Szép, képeslapra illő látvány terült el az ablakon túl.
Mégsem ettek, mégsem örültek, mégsem ünnepeltek.
A lány próbálta a könnyeit nem a tányérjába hullatni, mellette a fiú szomorú tekintettel, vállait előre ejtve ült.
Nem mertek egymásra nézni.
Nem tudták, hogyan kerüljék el; még több fájdalmat okozni.
- Sajnálom. - szólalt meg a férfi.
A nő megérintette kezét.
- Gyere, olyan szépen esik a hó! - felelt.
Kapcsolat
| Ezt én… nem értem.
Ne, ne mondd azt nekem, hogy ne hisztizzek!!! Szerinted segít, ha ilyeneket mondasz? Hogy lehetsz… hogy lehetsz ennyire önző? Én ezt soha nem tudtam volna megtenni veled. Az egész kapcsolatunkat szemléltetted most. ÉN mindig gondolok rád. Nem engedek a vágynak, pedig hányszor de hányszor kísértett meg… De mindig eszembe jutottál, és ellenálltam. De te? Te csak fogtad magad, és eszedbe se jutott ellenállni. Nem, fogadok, hogy eszedbe se jutottam. Ez annyira… nem tudom, mit mondhatnék még. Teljesen elképedtem. Ne nevess!! MEGETTED AZ UTOLSÓ KOCKA CSOKIT ÉS MEG SEM KÉRDEZTÉL, HOGY KÉREK-E?!!!!! |
Esély
| Felébredt.
Még volt némi remény benne, Hogy talán mégis sikerült, és akkor ez a pokol, mert a mennyországban nemigen bízhatott. De érezte, hogy zsibbadt, hányingere van, és homályosan lát a szemüvege nélkül - így tudta, hogy él. Nem gondolta ugyanis, hogy a túlvilágon is küszködnie kell a rossz szemével. Olvasta a Veronika meg akar halnit, sejtette, mi vár rá, persze az átverős rész nélkül. Talán nem is baj, hogy még itt vagyok. Talán kilépek az utcára, és történik valami jó. Vagy végre találkozom valakivel, aki nem csak rutinból érdeklődik, hogy hogy érzem magam ma. Szarul, doki, pocsékul. Mint akit ledaráltak, és már hozzácsaphatom azt is, hogy még egy öngyilkot sem tudok véghez vinni. Még ahhoz is béna vagyok. Dokikám, én félek. Én félek élni, félek az emberektől. Olvasta a Száz év magányt? Igen?? Emlékszik még Amarantára? Na ő én vagyok. Akarok szeretni, de nem tudok. Gyáva vagyok. Bennem van a vágy, de nem tudom életre hívni. Doki, nem akarok szüzen meghalni. Családot akarok. Férjet és gyerekeket. Hogy akkor miért nem csinálom? Mert FÉLEK, már mondtam. Nem, nem bántott eddig senki sem. Valóban, valóban nem voltam még senkivel. Mintha nem lenne rajta a kartonomon, hogy hány éves vagyok, úgy csinál. De 27, segítek magán. Nem jó ez így. Köszönöm, tényleg, a jobb napokon én sem érzem csúnyának magam. Buta sem vagyok, én is úgy érzem. Tudja, hogy van ez. Néha elvagyok, néha kevésbé. Most, mint látja, egy ideje kevésbé. Mondja meg, mit csináljak, és megteszem. Mondja meg, mitől érezhetném magam harmóniában önmagammal? Segítsen nekem, hogy ne féljek az idegen szótól. Segítsen, hogy tudjak beszélni másokkal, mert elég sokan vannak rajtam kívül. Adja meg a kezdő lökést, könyörögve kérem. Nem akartam meghalni. Élni nem akartam így. Nem lehetnék valaki más? Nem cserélhetnék helyet egy nyitott, bátor, erős, magabiztos, vonzó nővel, aki nem én vagyok? … Azt mondja, ez mind itt van bennem? Kérem, segítsen előhívni. Meg akarom próbálni. Szeretnék élni. Igen, doki, akarok szeretkezni. Szeretni, utazni, tartozni valakihez. Egyedül nem merek. Egyedül félek. Szükségem van szerelemre, hogy mellettem legyen a párom. … Hogy honnan tudom, hogy erre van szükségem, ha még nem próbáltam? Dokikám, ha szomjas, miért nem eszik kenyeret? Mert érzi, hogy víz kell. Én meg érzem, hogy a szerelem helye üres bennem. Az elől bújkálok. Tudja, ez az ördögi kör, a 22-es csapdája, vagy nevezze, aminek akarja. Szeretnék szeretni, de nincs hozzá bátorságom. Amíg azonban nem leszek szerelmes, viszonzottan, a való világban, addig megrekedtem önmagamban. Érti ezt? Saját magamat húzom vissza. Nyisson egy rést nekem. Szakítsa meg a kört, kérem. Félek, félek, félek bárhová is menni, mert mindenütt emberek vannak, mindenki rajtam nevet, engem gúnyol, a férfiak pedig miattam adnak hálát az égnek, hogy nekik szép nőjük van. Mindenki engem akar bántani. Rám zuhan az égbolt, értse meg. Egyszer csak összenyom. Nem is bánnám. Talán új lapot kapnék. Mert ezt valahol elrontottam. Nem tudom, hol. Ha tudnám, visszagondolnék, és dédelgetném, hogy ne fájjon, hogy csituljon, és összezsugorodjon. De így, hogy nem tudom, hol törtem meg, nincs esélyem. Nem akartam meghalni. Élni nem akartam így. Meg akarom próbálni. Szeretnék élni. |