Zanza II.
Néha megkérdezném anyukámat, hogy Miért szeretsz te engem? Nem kötelező, mert hát van sok szülő, aki nem teszi. Nem vagyok rendes, nem vagyok jó tanuló, nem vagyok egy „bezzeg” gyereked. Csak várok, begubózva a szobámban, várva az éjszakát, amikor lelkiismeret-furdalás nélkül álmodhatom. Nem kaptam meg az isteni szikrát, hogy mihez is kezdjek magammal. Te meg mégis szeretsz, akármilyen vagyok. Sokszor csináljuk azt, hogy mikor én kigondolok valamit, mielőtt kinyitnám a számat, ő kimondja, amit én akartam. És fordítva is működik. Gondolok egyet, és viszek be innivalót neki, ő pedig mosolyog, mert pont akkor akart szólni. Vagy mikor fel akar hívni, én hívom fel.
Édesapámmal mostanában lett jó a kapcsolatom, még ha nem is mondható bensőségesnek. Néha zavarban vagyok, nem tudom, mit mondjak neki. Mindig szoktam csinálni neki zenei cédét. Csak figyelem, hogy melyik számot hangosítja fel, megjegyzem és kiírom. Vele az a hasonlóságom, hogy ő sem tud énekelni.
Az éneklés nem felszabadítóan hat rám, ha mások is ott vannak, hanem épp fordítva. Zavarba jövök és úgy érzem, mintha gombóc lenne a hasamban, elpirulok és izzadni kezd a tenyerem. Pedig anya szépen és szívesen énekel,,, nem tudom, miért nem ezt örököltem tőle. a hülye anyajegy helyett. Ja, apától van még a csontos térgyem, amire vigyáznom kell, mert könnyen gallyra mehet, mint ahogy az övé is rossz. Közös kedvencünk a Pink Floyd-tól a High hopes. Anya erre azt szokta mondani, hogy hogyan lehet ilyen zenét hallgatni, de mi csak legyintünk. Ő magyar zene fan. Cserháti a favoritja, meg a Kimnovak Gyémánt című száma. Én gondolkoztam azon, hogy mi az all time 10 kedvenc zeném, de nagyon nehéz, mert beleszólnak az aktuális zenék, amikről pedig nem lehet tudni, hogy akár egy év múlva is meghallgatnám-e őket.
A lövészet az én sportom, mindamellett, hogy már lassan tíz éve nem volt a kezemben fegyver. Mindig gondolok rá, hogy visszamegyek, de úgysem fogok. A pisztolyt szerettem, a puskát nem annyira, de azzal is kellett mennem versenyre, mert nem volt meg a csapat. Emlékszem, hogy rám szólt a felügyelő, hogy vegyem le a karórámat ( akkor még az a nagy, vastag szíjas adidas órám volt), nehogy megtámassza a csuklómat. És ahol voltunk versenyen, Pesten, az öltözőben a gázpalackra j-vel volt felírva, hogy Tűzveszélyes. Mindig ha rágondolok arra a versenyre, nem az jut eszembe, ahogy felemelt kézzel célzok, hanem ez, hogy TŰZVESZÉJES. Meg hogy az edzőm bekiabált, mikor volt az eredményhirdetés, és mi lettünk a harmadik helyezettek (kétszer voltam, mindkétszer harmadik helyezettek lettünk országos szinten), hogy „Jön, csak öltözik!!”. Persze ez úgy jött ki, mintha akkor kapcsolnám a melltartómat, holott a kabát vettem le, mert azt hittem, nem értünk el fotós előtt vigyorgó-helyezést.
Szeretem a lőtér illatát, az olaj és a lőszer szagát, meg az elsütött fegyverek kipárolgását. Néha, mikor az orromba idéződik ez a szag inkább, mint illat, akkor valahogy megmelegedik a szívem körül. Ott két pasi volt, akikben szájtátósan beleestem, a csorbaferi meg a kormányferi. Barátok voltak, és így visszagondolva, fogalmam sincs, miért voltak ilyen hatással rám. De mind a kettőbe szerelmes voltam, és egyikkel sem tudtam volna mit kezdeni, mert nagyhangú szájhősök voltak, akiket, ha mondhatom így, felnőtt fejjel messzire elkerülök, vagy legalábbis férfiként nemigen veszem számításba őket.
Rajzolni is szoktam, bár egyre ritkábban. Nem embereket, tárgyakat, mert olyanokat nem tudok, hanem nonfiguratív ábrákat. Az egész azért nem csak firka a lap szélén, mert van porkrétám és rajztömböm is. Annak, hogy verseket írjak, továbbra sem tudok ellenállni, nem is nagyon akarok, bár tudom, hogy nem túl jók. Néhanapján elkapok valamit, de ennyi. Csak van olyan, hogy muszáj írnom, csak muszáj, és nem tudok mint tenni. Amúgy is írásközpontú vagyok, sokkal jobban és könnyebben kommunikálok írásban, mint szóban. Valahogy akkor nem vagyok ott, nem kell engem látni, nem néz senki a szemeimbe, és nekem sem kell senkiébe. Szóban nehezen mondok nemet, írásban már könnyebben, de úgy sem könnyen.
Írónak kellene lennem, hogy kiírhassam magamból ezt a sok érzést és gondolatot, ami néha rám telepszik, elszorítja a torkomat és feketébe öltözteti a jövőt, vagy éppen azokat, amiktől csutkára tekerem a hangfalat és felinnám a napfényt. Könyv, ami én vagyok és mégsem, amit bólogatva lehet olvasni, hogy nahát, én is éreztem már így, vagy a kezeid között forgatni, hogy hmm, ez meg mi akart lenni? Még 6-7 éve gondolkoztam egy könyvön, de mindenképp bűnügyin!, és eljutottam odáig, illetve hát azzal kezdtem, hogy a porcelán macskafigura lesz mindennek a kulcsa, de tovább nem.
Néha olyan élénken álmodom, hogy szinte érzem az illatokat és a fényt, vagy a másik bőrét a tenyerem alatt, máskor meg nem látom az arcát, vagy valaki másé van ott. Ez mindig kizökkent és megzavar, mérges is vagyok, hogy mit keres itt ez+az, mikor amazzal akartam álmodni. Két vagy három visszatérő álmom van, de nem tudom őket még megfogalmazni sem, nemhogy leírni. Bár az egyik olyasmi, hogy forog velem körbe-körbe az ágy, én kapaszkodom a széleibe, a hátamon fekszem, és mikor elkezdek szédülni, arra mindig felriadok. Most is látom magamban, de inkább csak sejtem. Ha álmodom, akkor ismerek rájuk.
Hiszek a szellemekben, a lelki társban és a lélekvándorlásban. A szellemekkel kötöttem egy egyezséget, hogy én tiszteletben tartom őket, de ők csak abban az esetben mutatkozzanak előttem, ha a soraikban akarnak üdvözölni. Tudom, hogy nekem is van egy lelki társam, aki úgy tűnik, messze van, de én megtalálom. Hasonlítani fog rám, még talán külsőben is, de a lelkében egyértelműen. Zene, könyv és egy cseppnyi depresszió meg kishitűség a mosoly és poénok mögött – na az lesz az én pasim, akárki meglássa!
Khmm, khmm, átkozott tüdőbaj
Á, jó volt a színes házban. Jaaa, nem SÁRGA ház, hanem színház! 
Volt egy jelenet, mikor José Arcadio hazakerült a cigányoktól, és kért az anyjától 16 nyers tojást. Persze azt nem hiszem én, hogy tényleg tojás, és tényleg 16 volt, mindenesetre úgy előadta, hogy mikor lenyomta, mindenki elkezdett tapsolni. 
Én már az előadás kezdetétől azon filóztam, hogy honnan ismerem az idősb. Buendíát alakító színész hangját. Fazekas István volt, mint utóbb kiderült. Mondtam Anikónak, hogy szerintem minimum szinkronszínész a csávó, de nem hitte el nekem a galád!! De utánanéztem, és hát persze hogy nekem volt igazam, mert tényleg szokott szinkronizálni. Hahaha *sátáni kacaj*
A fent említett nőnek kerestem ma reggel Máraitól a Füveskönyvet, mert nem tudtam, hogy hová pakoltam el, és odaígértem neki. Keresem, keresem, meg is pillantottam a feneketlen könyvespolc mélyén. Láttam, hogy van valami könyv felette, hát azt is megmarkoltam. És Márquez - A pátriárka alkonya volt!!! Amit én olvastam egyszer, és tudtam, hogy megvan itthon, de a világ minden kincséért sem találtam meg. Ezért én reggel nagyon örültem.
Zene: - Cherry Ghost - 4 AM; Shania Twain - Forever and for always; Maroon 5 - Goodnight, goodnight; Westlife - More than words
XYZ
Még jó hogy megnéztem az előző beröffenéseket, mert megint úgy akartam kezdeni, hogy Olá, az mekkora égés lett volna már?!?
Szerdán megyünk nőmmel és femilijével (barátnőmmel, nem rosszra gondolni) színházba, mivel az egész családját megfertőztem a Száz év magány-imádatommal, és végre adják bérletszünetben, tehát irány a páholy! Páholy…szerintem viszünk horgászszéket, aztán azokon kucorgunk.
Már hangot adtam aggodalmamnak, hogy vajh’ béfognak-é minket engedni oda? Anikó szerint ha visszaveszünk a szokásos szövegből, akkor nó próblémó. Én erre azt válaszoltam, hogy majd akkor viszek noteszt, és abba írom a megjegyzéseimet, illetve ez több funkciót láthat el, mert ha nem lesz jó az előadás, akkor a galacsinokkal megdobálhatjuk a színészeket. Mekkora zsenialitás, érzitek? Nem mintha magamat akarnám dicsérni, távol álljon tőlem.. 
Elkezdtünk nagy erőkkel kocsmázni, de csak finoman, nem fetrengésig. Most már német előtt mindig elzümmögunk a lassan törzshelyünkké vált kricsmibe, és bedobunk egy-két, de max három gin tonicot. Egészen elkötelezett híve lettem a ginnek.
Pártszakadás következett be a csapatunkban, ugyanis a negyedik kerék kigurult az útra, mi meg nem szaladtunk utána. Hogy érthetőbb legyek, vagyunk mi hárman, meg volt egy csaj, aki csak inkább volt mellettünk, mint velünk. Őt a rövidség kedvéért Voldinak neveztem el, meglepő is lett volna, ha nem nekem jut eszembe ez a kódnév! Anikón már fizikai tüneteket produkált az utolsó időkben, mikor meglátta a fent említettet. Judit az elejétől fogva immunis volt rá, én voltam alighanem a hibás, mert megsajnáltam szegény párát, hogy olyan kis magányos, mert sehová nem tartozott, tartozik, csak mindig rohangál valakik után.
Bár most olyan jelek vannak, hogy nem is olyan kis esetlen/ártatlan ő, mint mi azt képzeltük. Szépen elintéz mindent magának, minket meg jól kihagy a buliból. Persze ha mi megyünk valahová (példának okáért mikor mentünk a tanárokhoz, hogy mégis milyen téma várható a szakdolgozatokkal kapcsolatban), akkor mindig ott volt a hátsó fertályunkban.
Így most levegőnek van nézve, mert egyre több jel mutat rá, hogy miközben mi beszélgettünk, ő szépen feljegyzéseket készített, és tovább is adta az információkat amiket hallott. Azt már aztán igazán nem várhatja tőlünk senki, hogy ezt is eltűrjük. Remélem azért a karmám nem sínyli meg… Bár majdnem két évig a hátunkon cipeltük, az csak számít valamit.
Egyebek mellett kiválasztottam a szakdolgozati témámat!
Ügyvitelből írom: A sztenográfia kialakulása és fejlődése. Irodalomból akartam természetesen, de olyan témák vannak, hogy ihaj, így inkább hanyagoltam a témát. Juditnak könnyű, ő egyértelműen nyelvtani koponya. Anikó még ilyen irodalmasabb, mint én. Egy nyelvtanos tanár volt még képben, mert ő tényleg korrekt és segítőkész, mindamellett Anikó teljesen odáig van érte, tehát csak jó lehetett volna, de a témái…hááát. Mikor már befordultunk a célegyenesbe, addig abrittoltam (nem tudom, így kell-e leírni) Anit, amíg felcaplattunk megnézni, milyen témák vannak ügyvitelből. Persze mikor először mondtam, hogy jó lenne ügyvitelből írni a szakdolit, úgy nézett rám, mint egy ufóra. Mikor felmentünk és elolvastuk, bezzeg rögtön felcsillant a szeme! Szóval Juditunk egyedül maradt nyelvtani fronton, ha nem számítjuk Voldit, de miért is tennénk. Anikóval ketten vagyunk az egész évfolyamon, akik ügyviteli témát választottak…Büszke is vagyok magunkra.
Múltkor ülünk kivételesen csendben, Anikó nagy fásult hangon megszólal: Be kell iratkoznom a nagykönyvtárba. Én csak ránéztem, és ennyit feleltem: Mikor menjünk?
Orwell - 1984: Mindig fájt rá a fogam, de nem jött ki a lépés, hogy elolvassam. Most megtettem, és teljesen tetszik! A vége az nagyon jó, nem hittem volna, hogy Winston is behódol…
- közben most látom fél szemmel, hogy a lükefejű macskám a szemetesvödörnek dörgölődzik. Nem tudom, mivel nyerte el a tetszését, mindenesetre nagyon nem összeillő páros. :D
A Harry Potter filmekkel kapcsolatban eddig szkeptikus voltam, hogy azt ne mondjam, a hátam közepére kívántam őket. De most! Megnéztem a 4. részt, aztán a 3. végét, mert pont akkor ment a tévében, most pedig az 5.-et, és hát az tuti, hogy az 5. viszi a pálmát! Persze rájöttem, hogy az volt a bajom, hogy az elsőket még annyira kölyökfilmre csinálták, hogy valami fantasztikus. De az újabbakat már muszáj volt komolyítani, mivel a könyvek sem voltak valami cukormázasok. Azért a könyvek mit mondjak, 3000szer jobbak!
Azon röhögtem, hogy mikor elkezdtem olvasni, akkor idősebb voltam Harrynél, mert olyan mmmm, nyolcadikban talán? olvastam az elsőt, az első könyvben pedig Harry 12 éves. Még abban az évben olvastam a másodikat, ahol már 13 éves, mint én voltam akkor.
Aztán meg egyszer csak a fejemre a nőtt, valahogy ő lett idősebb, mint én. Aztán megint én vezettem, és már örültem, hogy haha, sikerült, hiszen a hetedikben is 18 éves, én most voltam 20, mikor olvastam, tehát gondoltam, én nyertem! Dehát az utolsó fejezetben 19 évvel később vannak, és ezzel már nem tudtam felvenni a versenyt.
Amúgy nem unatkozom, tényleg.
Anikótól megkaptam a 21. születésnapomra Márquez - Az ezredes úrnak nincs, aki írjon című könyvet, ami eddig hiányzott a gyűjteményemből. (már nem sok hiányzik, és feltett célom, hogy kitöltsem a réseket)
Szereteeeeeeem Anikót is meg a könyvet is meg Márquez papát is.
Zene:
Sara Bareilles - Love song
The Connells - ‘74, ‘75
Villám
Az vajon az énekhangomra tett finom célzás, hogy én nagyban itt danolászok meg ilyes, és édes jó apám kinyitotta a szobám ajtaját, és megrovó tekintettel megütögette a fülét??? OMG!
Heaven Street Seven minden mennyiségben, egy kis Pearl Jam:Jeremy-vel rázva, nem keverve.
Little black dress
Olá, vagy hasonló!
Igazán, tényleg, TÉNYLEG nem kellett volna ennyi aggódó telefonhívás, fax, ímél és sms!
Mit is mondhatnék? Olyasmire gondolok, aminek hallatán nem buknátok horkolva a billentyűzetre. Bár érdekes is lehetne, kinek milyen szavak jelennének meg a homlokán…
Minden rendben, az Anglia-mániám már üldözési mániával párosult, mert akárhová nézek, folyton az “Anglia” vagy a “London” szavakba ütközöm, de legrosszabb esetben is az “angol” kifejezéssel. I’m sad, so sad.
Zene: David Bowie - I’m afraid of american
http://www.youtube.com/watch?v=slKNd22GGaQ
- nem tudom, hogy kell linkeskedni, ezért ÉN kérek elnézést.