Na tessék.

Most meg a Westlife szakaszban vagyok zeneileg. Elfáradtam .

http://www.youtube.com/watch?v=LFSaxTGo3SE
Miért vannak olyan agyatlan barmok az utakon, akiknek nincs szemmértékük/azt hiszik, az ő autójuk gyorsabb mint a fizikai törvényei engedik???

Jöttünk haza, sötétben még nem nagyon vezettem, de azért jól bazseváltam. Jött mögöttem egy nem mondom meg, melyik szomszédos, idegen nemzethez tartozó személyautó. Láttam ám, hogy előzni akar, viszont azt is láttam, hogy szemben jön egy teherautó. Na gondolom ő meg azt gondolta, hogy elfér, vagy nem tudom, mi volt a kínja, ha megakar dögleni, szíve joga, de ne írtsa ki a fél rokonságomat még pluszban! Nem sűrűn csináltam még ilyet, de ez majdnem satufék volt. Mit szégyelljem, biztos vert a szívem 250-nel utána…

Mindjárt nyelvvizsga. Anikó ma rájött, hogy akár az ablakon is kihajigálhattuk volna a vizsgapénzt.. Én még bízom a vak véletlenben és hogy Fortuna istennő reám mosolyog ama két napon.. De nagyon tartok tőle, no..

Ja, megnéztem a Junót, szerintem nagyon jó kis film . Én nem tudom, de az a Jennifer Garner szerintem olyan szép nő….óóóó. De nem úúúúgy . Bírtam Junót, olyan szövege volt, hogy behalás. De azért jól megfordították a dolgot…

Holnap nyelviskola. Kúúúúl. izé, németül nem tudom hogy van az, hogy kúúúl. Maradjunk a Guuuuuut-nál .

Először volt a Coldplay - mánia, az lecsengett. Utána jött a retró, az is lecsengett. Most volt nemrég a rock, de az is lecsengett, és most vagyok a romantikus zenék korszakban. Miért vannak korszakaim egyáltalán?? Na mindegy, ez olyan kérdés, hogy nincs rá válasz. Most éppen a Lighthouse Family döngicséli a fülembe, hogy One day we gonna get sooo hiiiii-hiiiiigh… Pedig nem is szeretem ezt a számot. Hörr.

Az egyik csaj a fórumon mondta, hogy tutira kinövöm ezt a zeneimádatomat. Hát nem hiszem. Nem, nem. Vannak olyanok, akiknek ez csak fiatalság, zene, buli, aztán elmúlik az első, és megy vele a többi. Na velem nem lesz ilyen. Mondtam is neki, hogy ez nálam valami szenvedély.. És így is van. Nem érzem jól magam zene nélkül, mint ahogy nem érzem jól magam, ha egy bizonyos idő eltelik anélkül, hogy olvasnék. Kell. Mind a kettő kell.

Ezt csak Blankának, ha erre jár:

Két dolog is bizonyítja, hogy maga a tettes.

Egy. Magánál van a gyilkos fegyver.

Kettő. Csipkebokor vessző.

Ezek a zöld kis mócsingok, amik úgy néznek ki, mint a tücskök, de nem azok, hanem olyan izék, na, ne kelljen már mindent a szátokba rágni, hát mi van veletek, semmi képzelőerő???, szóval azok honnan jönnek? Folyton itt röpködnek, de annyian vannak, mint a ferdeszeműek (csak azért, mert Ferdeszemiában van a Zolimpia, és nehogy azt higgyétek, hogy tudatlan vagyok).

Fórumon próbálok megtériteni mindenkit, hogy olvasson. Hátazthiszitek?? Mert akkor nem jól. Kis punnyadós banda. Cö. Márquezt a kezébe nem vett senki. Na nem mintha én fogtam volna Márquez bármilyen kintlevőségét, szó ne érje a ház elejét. Nem azért vagyok vele bensőséges viszonyban, mert bensőséges viszonyban voltunk. Háháhá, micsoda játék a szavakkal! Csak kapkodom itt a fejem. Úgy látszik ez a hajnali énem .

Te viszont az vagy. Hogy mi? Hogy ki? Az igazi. Nekem. Senki másnak. Nekem.

Tudom én, hogy volt más is…Remélem csak múlt idő már…Nem gondoltam, hogy cölibátust fogadj miattam, nem. Képzeld, ahogy írok, itt repked egy szúnyog felettem…Édes az illatom, hm? Nem. Nem zártad el magad. Én értem. Csak én tudtam ilyet megtenni.

Várni rád. Mert tudtam, hogy jössz. Te nem voltál biztos bennem? Bár téged ez nem érdekel. Csak szuszogsz egy mélyet. Pedig tudod, nem is hülyeség!

Ma olyan jót nevettem. A könnyem folyt belé. Megtaláltam azt a képet, amin te és Peti…Tudod…nem, leírni sem tudom, ha csak rágondolok, elkezdek nevetni.

De te tudod. Hogy miért pont mi ketten? Nem tudom. Látod, ezt nem tudom. Miért így, és miért most? Ezt sem. Ma olvastam egy cikket, azt írta, minden lélek, mielőtt megszületik, kiválasztja a szüleit, a barátait és az igazit. Na már most. A szülőkkel és az igazival még egyet is értek, de a barátokkal? Őket hogyan? Talán azért szeretted a technikát, hogy összeütközzetek Petivel azon a dombon, és barátok legyetek? Vagy én, én azért szerettem az irodalmat, hogy találkozzam Bettivel afelett a könyv felett?

Hát ennyi lenne? Minden kis mozzanat? Ha idegesebb vagyok, most leütöm azt a szúnyogot, és ahogy rácsapok, megbotlom az ágyban (azt mondanád: Mindig azt mondta, hogy rossz helyen van, de én nem figyeltem rá..), és nyakam szegem? Vagy mert csak ülök itt, mindjárt rám zuhan a fal?

Nem tudom én ezt. Te sem tudod. De annyit akartam írni csak, hogy Szeretlek. Tudod? Hiányzol. De ezzel kezdtem az egészet.

Tudhattam volna, milyen törékeny az élet. Féltem is, néha. Féltettelek, állandóan. De azt mondtad, nincs baj, bírod te! Én meg csak elengedtelek, és reméltem, hogy tényleg nincs baj. És hogy MAJD kipihened magad. MAJD lesz egy olyan nap, mikor nem fáradtan jössz haza. MAJD.

Elvétettük volna azt a MAJD-ot? Miért nem szólt, hogy itt van? Miért nem vettük észre? Mert eltűnt. Valahová elreppent, és már múlt idő is volt. És nem tehettünk semmit. De érezted te is, én is, hogy elmúlt. És te rám néztél, én vissza rád, megcsókoltál, és úgy éreztem, semmi sem baj, lesz még nekünk MAJD-unk. Lesz még.

Mindig jövő időben éltem. Mindig vártam, mikor fogsz jönni. Mikor fogunk együtt élni. Mikor fogunk veszekedni? Mikor fogunk éjszaka az ablakban ülni, egy takarót a hátunkra csapni, fújni a füstöt és nézni a Holdat, és kuncogni és cirógatni?

Vártam valamire, ami elmúlt, de nem tudom mikor…Sok minden van, ami hirtelen múlt idő lett, a jövő idő már csak a holnapot jelenti, kibírni, amíg felkel a Nap. Nem jó a sötétben, úgy érzem, szól hozzám, pedig nem lenne szabad…ezt nem lenne szabad… Kinyújtom a kezem, hátha megfogod, belecsókolsz a tenyerembe, ahogy szoktál, magadhoz húzol. Én a válladra teszem a fejem (pont oda illik), te belefúrod az arcod a hajamba, és tudom, hogy minden jól van. De miért nincs ez így?

Mikor voltam a legboldogabb? Te mikor voltál? Én is akkor. Ha nem mondod meg, és nekem kell választani, akkor…Azt mondom, akkor, mikor rájöttem, hogy szeretlek. Csodálatos reggel volt. Egész éjjel veled álmodtam, de nem tudtam, miért. Aztán…nem is tudom, hová mentem, de mentem valahová. Hirtelen feltűntél az utca túlsó végén. És akkor már tudtam. Ott voltál, magasan, a fekete napszümevegben, szépen megfésülködve, megborotválkozva, farmerban, és a fekete pólódban, és tudtam. Tudtam, hogy te vagy az. Hirtelen a térdem levegővé vált, meg is bicsaklottam. Próbáltam úgy csinálni, mintha megbotlottam volna valamiben, de hát egy sima járdán mentem, sajnos…Na nem baj, már azt gondolom. Persze akkor azt hittem, elsüllyedek, és szidtam magam, hogy lehetek ilyen ügyetlen, pont előtted!? Rajtam is napszemüveg volt, talán így nem láttad, hogy csillognak a szemeim. Remélem mire oda értem melléd, már nem voltam olyan piros, mint a láng. Soha nem mertem megkérdezni tőled, emlékszel-e erre. Féltettem ezt az emléket, tőled. Mert ha csak azt mondod, hogy nem emlékszel, egy világ omlik össze bennem, azt hiszem. Inkább nem kérdeztem meg sosem. Most már kíváncsi lennék. Most már akár tudhatnám is. Elolvasnám a naplódat! De miért is nem írtál? Nekem készíthettél volna. Megtaláltam a fiókodban a levélkéimet, nehogy azt hidd, hogy nem! Mondhattad volna. Azt hittem, csak begyűrted őket valahová, vagy egyszerűen elhagytad…De nem. Ott voltak mind, egymás után. Úgy örültem neki.

Mennyi mindent nem tudok, Istenem! És mennyi minden van, amiről nem tudom, hogy nem tudom. Így biztosan jobb. Nem fáj annyira. Már tudok beszélni a fájdalomról. Eddig benne éltem. Most is, de már…nem tudom ezt sem. Én most mondhatom. Mindent mondhatok. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. Mondhatom? Mit mondjak, ha nem vagy itt, hogy meghallgass? Kinek mondjam el? Senkinek nem akarom elmondani, csak neked. Neked, egyedül.

Mindjárt rám szólnak, hogy menjek innen…Nekem ezt be kell fejeznem, hogy holnap megmutassam neked.

Felolvasom, jó? Szerintem hallani fogod. Nincs az a márvány- és kőlap, ami meggátolhatná, hogy eljusson hozzád a szerelmem. Holnap gerberát viszek. Sárgát, mert az illik a szürke laphoz. És a szép kék szemeidhez.

Vannak ilyen időszakok, eddig túléltem mindet Még egy órával ezelőtt úgy éreztem, hogy kész, vége, nincs semmi. De már jobb…

Fogalmam sincs, mi történik ilyenkor, mivel semmi különöset nem csináltam, csak mint általában. Úgy érzem, hogy mindenki elmehet a fenébe, és ilyenkor nem vagyok alkalmas arra, ami amúgy a szerepem: lelki szemetesként funkcionálni, és másokat pátyolgatni.

Na nem. És engem ki fog? Elmehettek ám a francba.

Ilyenkor inkább elbújok, letagadom magam, nem akarok senkit lebaltázni, hogy utána meg rohangáljak, hogy jaj, ne haragudj rám.

Vagy az is lehet, hogy nem a megfelelő emberekkel veszem magam körbe. Hm.

Úgy gondolnám, hogy ilyenkor valaki, akivel kapcsolatban vagyok lelkileg (hiszek ám ebben, ha még nem tettem volna eddig világossá), annak a személynek van valami bánata ilyenkor, és ennek a szelét érzem én.

De ki tudja? Lehet a sok lenyelt bánat, a visszafojtott “De hülye vagy, Istenem, menj már innen el!” ezekben az órákban talál kiutat magának.

Nem vagyok képes senkit megbántani, csessze meg. Nem megy. Más olyan simán csinálja, én meg csak csodálkozom magamban, hogy ilyen van?  Még akkor sem tudom kiosztani, ha nekem lenne előnyöm belőle. Ááá, nagyon rossz…

Na, elég a nyavalygásból! Nem akarom itt sajnáltatni magam, meg ehhez hasonlók. Még a végén valaki seggbe rúg, hogy miért nem írok a naplómba, mint más rendes emberek.

 A nyuszika megy a sivatagban, és majdnem éhen hal, mikor szomjan hal.